Az új Sleep Token lemezt hallgatva jutott eszembe, hogy pár hete – esetleg hónapja, de ez aljas rágalom – nagyon akartam írni a Whitechapel friss eresztéséről, mert az utóbbi két lemez valami olyan elképesztő erejű evolúciós fejlődést mutatott a banda történetében, ami nemcsak Phil Bozemanéket emelte azonnali kultstátuszba, de magának a kicsit gyengélkedő és a következő lépcsőt kereső deathcore műfajának is irányt tudott mutatni. Szóval a Hymns in Dissonance akkora elvárások elé nézett, aminek szinte képtelenség volt megfelelni, s nagy valószínűséggel ezt a banda is érezte, ugyanis nyomtak egy full hátraarcot és mintha a The Valley és a Kin meg sem történtek volna, visszatértek a kezdetekhez. 

„El akartuk készíteni a legdurvább, legbrutálisabb albumot, amit csak tudunk, egyetlen másodperc pihenő nélkül, és ebben tényleg nincs semmi szépség, a riffektől a szövegen át az egész vibe-ig” – nagyjából ezt nyilatkozta Alex Wade, a banda gitárosa az első szingli, az A Visceral Retch leleplezésekor. Meghallgatva úgy voltam vele, hogy persze ultrakemény, nagyon brutál, de hoztak ők hasonlót az elmúlt két lemezen is, nem fogják azt megcsinálni, hogy mint egy jó gyakorló skizofrén, kiengedik a rég eltemetett énjüket és Bozeman elképesztő tiszta énekhangja és a dalszerzési bravúrjaik nélkül hagynak minket. Nos, de, megcsinálták. Visszamentek a This is Exile-ig és nem csak zeneileg, hanem sztori ügyében is, és elhagytak mindenféle kísérletezési kedvet és újító szándékot, átadva a teret a féktelen pusztításnak, az őrületbe hajló haragnak és a mindent felemésztő gyűlöletnek. 

A sztori egyébként elsőrangú, főszereplőnk – a This is Exile-en elhalálozott Deamon testvére, Craig, vagyis a 666-os fogoly – szektát épít és elköveti a hét halálos bűnt, hogy felélessze urát és az istenség helyére a gonosz kerüljön. Vannak fordulatok és a végkifejlet is egy tökéletes reflexió a világ mai történéseire: amikor egy ilyen velejéig romlott és a végsőkig elkötelezett fanatikus – akinek az emberi élet, a világ normális mederben tartása vagy éppen a boldogság és remény szikrája semmit sem jelent, sőt, élvezi a kínt és a szenvedést – egy ilyen végkövetkeztetésre jut, akkor tényleg nagyon kevés dolognak van értelme és értéke. Bozeman tehát kitett magáért és nemcsak a szövegek terén, hiszen a hangja mit sem kopott az elmúlt évek alatt, még mindig a zsáner meghatározó torka és bármit képes kipréselni magából. Egy ilyen sztorihoz pedig nem is nagyon illenek a hatalmas arénarefrének, úgyhogy következetesen nem is kapunk egyet sem, de még egy fél tiszta sort se. Amikor meg átesik a ló túloldalára és elkezd visszafelé beszélni, esküszöm, kerestem a fekete hajú kislányt a plafonon, hátra fordított fejjel, szakadt pizsamában… 

Azon pedig ezek után talán már meg sem lepődtök, hogy a zene maximálisan kiszolgálja a frontember acsarkodását és gyűlöletét. Blastbeatek váltanak breakdownokat, tempós core-verzék folynak bele még durvább, deathes refrénekbe, amiből csak a még erősebb és helyenként még be is lassított részek rántanak ki – vagy taszítanak bele még jobban, nézőpont kérdése. Mindenesetre valóban nincs egy pillanatnyi szusszanás sem, nincsenek tercek, oktávok, vagy felemelő kvintek, csak és kizárólag kvartok, szekundok és szűkítettek, hogy minél félelmetesebb és emészthetetlenebb legyen az összkép. Persze, „remek sportteljesítmény” – szokták mondani –, de amikor a záró dal utolsó két percében tiszta, emberi fogyasztásra is alkalmas hangközök és dallamok bújnak elő a hangszerekből, akkor érzed igazán azt, hogy ez a szűk háromnegyed óra milyen szinten megterhelte a hallójárataidat és az agyadat. Ekkor a megmaradt tudatod elrebeg egy halk „köszönömöt”, mielőtt végleg elhagy – az összes reménnyel együtt, hogy itt valaha is jobb lesz bármi. 

És igazából ha keresni kell az egész rákfenéjét, akkor ez lenne az: hogy nem ad fogódzkodót ahhoz, hogy benntartson. Kizárólag a sztori és a szövegek miatt rágtam át magam párszor a lemezen, mert elsőre konkrétan még végighallgatni sem sikerült, egyszerűen túl sok volt egyben. És persze, gyenge sz*r vagyok, más naponta meghallgatja négyszer, éhgyomorra, értem én. Erre meg igazából azt tudom mondani, hogy egészségére váljék, engem viszont egy idő után már baromira frusztrált, hogy hiába kapálózom, csak öntik rám a földet és a koporsó is baromi gyorsan zárul, én meg egyszerűen megfulladok. Hatalmas teljesítmény? Persze hogy az, hiszen ezek a zenészek már bizonyították, hogy azt csinálnak a hangszereikkel, amit csak akarnak és ha kedvük szottyan, akkor popdalokkal, de ha úgy tartja kényük, akkor deathcore-himnuszokkal árasztják el a hallgatót – disszonánsan. Csak amikor elborul az arány – hovatovább nincs is mihez arányulni, mert az egyik oldal teljes mértékben hiányzik, akkor az történik, hogy egész egyszerűen unalomba fullad a lemez és visszalépésnek érződik az előző kettőhöz képest. Nem is kicsit… 

Jah, és hogy miért a Sleep Tokent hallgatva jutott ez eszembe? Mert ezt még így is többször meghallgattam, mivel érdekelt a sztori, a világ, a mondanivaló, a tanulság, a szinte kézzelfogható érzelmek sokasága. Na, ott ezekből nem sok van, legalábbis engem nem találtak meg. De erről majd később… 

Jam