Hetedik lemezénél tart a leghíresebb amerikai alter-metal banda, esetükben ez a szám pedig a kiteljesedésig vezető út végét jelenti. Egyelőre... Ugyanis ez a lemez brutálisan össze van rakva. A Diamond Eyes már megvett két évvel ezelőtt, úgyhogy reménykedtem benne, hogy az urak tudják tartani az elképesztően magas színvonalat. Örömmel hallgattam a nótákat, amelyeket csepegtettek még albummegjelenés előtt, mert látszott, hogy igen, ők bizony adnak még mindig a minőségre. Aztán most, hogy túl vagyok az albumon, nem is tudom, hányadszor, így meg kell jegyezni: a lécet mindig lehet feljebb pakolni, nincs olyan, hogy csúcs! Ennek ékes bizonyítéka ez a 11 dal.
Nem szeretnék végigmenni dalonként az egészen, mert ez így, egyben adja ki azt, amit mondjuk egy Linkin Park csak szeretett volna elérni anno az A Thousand Suns-zal. Ugyanis itt az van, hogy a "Swerve City" teremt egy atmoszférát, amely végig tud vonulni (vagyis meg tud maradni...) a tételeken anélkül, hogy egy pillanatra is elillanna. Ezeknek oka egyrészt a Deftones-ra annyira jellemző diszharmonikus hangok összessége, a riffek, amelyeket senki nem tud leutánozni, Chino szenvedése, amely jobb, mint azt valaha is remélni mertem, valamint az elektronika megfelelő mennyiségű és minőségű adagolása, amely légiessé teszi az egész lemezt. Ahhoz képest, hogy csak két évet kellett várni a korongra, meglepően jól össze lett gyúrva, amely legalább annyira meglepő, mint amennyire örvendetes is egyben. Mikor kijött anno a „Leathers", akkor egyik írópajtásom azt mondta, hogy ez tisztára olyan, mint a 30STM. Egyrészt, mivel favorit bandámról van szó, Jared Leto nevében kikértem ezt az összehasonlítást (nem azért, mert a Deftones rossz, mert imádom őket is, csak a 30stm nálam egyedi és utánozhatatlan…), másrészt meg nem is értettem vele egyet, ugyanis ez olyan Deftones-os és kész. Nem lehet egyszerűen máshoz hasonlítani, meg nem is kell szerintem. Így jó, ahogy van!
Zeneileg a Mudvayne-en kívül a Deftones a másik olyan banda, amely meg tudja azt csinálni, hogy teljesen ütemtelen dolgokból hoz ki élvezhető egyveleget. Az, hogy a bandák váltogatják a triolát, a háromnegyedes és négynegyedes ütemeket egy számon belül, az nagyszerű, de a Deftones ezeket nem váltogatja, hanem egyszerre csinálja. Itt van példának okáért a "Romantic Dreams", vagy éppen a hétnyolcados "Poltergeist", hogy csak a legfeltűnőbbeket említsük. Nem sokszor van az, hogy ütnöm kell a takot (őőő ritmust, negyedeket…stb.) az ujjammal, hogy megtaláljam, hogy egyáltalán hol a fenében kezdődik egy ütem...de ezen a lemezen ez nem egyszer fordult elő velem. És mint mondtam, nem ez a nagy dolog, hanem az, hogy a technikásság nem megy az élvezhetőség rovására. Persze az sem ritka, hogy amikor várná az ember a felpörgetést, akkor a zenekar befelezi az ütemet, a hallgató meg keresi az állát, majd elmosolyodik és annyit mond: "menjetek már a p*csába...:)". Na, erről szól a Deftones. Ezt pedig maximálisan hozza az új lemezen. A tiszta gitáros, elszállós és a durvább részek tökéletes arányban keverednek, az énekdallamok fogósak és ragadósak... egyszerűen lehetetlenség belekötni ebbe a lemezbe!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.