Bár már 2011 óta aktív bandának számít az angliai Acres, mégis 2019-ig kellett várni a nagylemezes debütálásra. Ez az idő kellett ahhoz, hogy addig érleljék a srácok a dalokat, amíg egy érzelmi atombomba erősségével tudják ránk szabadítani a Lonely World-öt. Jelentem, sikerült!
Bár post-hardcore szerepel a banda zsánerleírásában, én mégis inkább az emo, az emo-metal vagy éppen a post-rock jelzőket aggatnám rájuk, hiszen kb. annyi hardcore van a zenéjükben, mint a Tankcsapdában, és azért Lukácsékat sem emeljük piedesztálra egy-két jobban sikerült kiabálás után (khm… A gyűlölet a régi). A lényeg, hogy a srácok kiválóan meglátták a piaci rést az érzelmekkel bőszen megpakolt, mély gitárokkal támogatott, atmoszférikus rockzenében – miután az Emarosa popba ment át, Jonny Craig otthagyta a Slaves-et, stb, stb -, és kihozták belőle a maximumot. De ne is időzzünk ezen többet, ássunk bele egy magányos és igencsak szomorú, hideg világba, amely garantáltan libabőröztetni fog végig, ha kellő odafigyeléssel mész neki.
A Deathbed végre nem csak egy intro, ami azért van, mert kellett egy tizedik dal, hanem mert tökéletesen lefesti a hangulatot, amivel találkozni fogunk a továbbiakban, plusz kellőképpen felvezeti a Medicine-t, ami tovább tudja építeni a világot. A szállós effektekkel és a magas hangokkal, dallamokkal operáló verzék, majd a morcosabb, hatalmas énekléssel megkoronázott refrének tökéletesen hozzák a műfaji követelményeket, ráadásul önálló dalokként is működnek. Érdemes megfigyelni egyébként, hogy mennyire szépen váltakoznak a hangulatok: mély gitárra magas éneklés és fordítva, teljesen váratlan, de zseniális üvöltések a kellő helyeken, a kellő mennyiségben, mindez annyi emócióval nyakon öntve, hogy kifolyik a lemezről az egész. Mégsem megy át csöpögősbe és gay-pop-ba, ahogy egyes Emarosa tételek például megtették a tavalyi korongon, hanem saját jogukon is működő, érzelmes rockdalok maradnak végig. A zenei alapok kellően dallamosak és kemények egyben, tökéletesen aládolgoznak Ben Lumber vokalistának, aki a szívét és a lelkét pakolja ki elénk minden egyes tételben és akkorákat énekel, hogy tényleg leszakad a plafon. Kiemelhetnék dalokat vagy momentumokat, de igazából minden egyes pillanatnak megvan a helye a korongon és van annyira erős, hogy ne lógjon ki onnan. Na jó, a Lullaby-t mégiscsak ki kell emelnem, hiszen az év egyik legzseniálisabb lírájáról beszélgetünk, ami úgy ríkat meg, hogy alig várod, hogy elölről kezdhesd hallgatni, noha tudod, hogy ismét bőgés lesz a vége…
Nem is nagyon húzom tovább, mert teljesen felesleges: az Acres megcsinálta az év egyik legerősebb debütjét a Lonely World-del, s noha se szeptemberben nem tudtam elmenni a saját koncertjükre, se hanuárban az Imminence-szel közös balhéra, de ha egyszer lesznek még koncertek, én ott leszek! Ha élőben is képesek ilyen profizmusra és ekkora erőket elszabadítani, akkor könnyen lehet, hogy új favoritom lesz a zsánerben. Mindenesetre adjatok mindenképpen egy esélyt a korongnak, becsület szavamra, bőven megéri!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.