Punk-rocknak álcázott, hallgatható zenével és szörnyű énekkel megtámogatott, érdektelen tinipop. Mondom ezt annak ellenére, hogy pozitív csalódás volt számomra meghallgatni ezt a lemezt, ugyanis az előzetesen ismert Könnyen jön című nóta alapján sokkal rosszabbra számítottam.

A csalódásom oka pedig a zene minősége volt, ugyanis a dob és a basszus tökéletes lüktetést kölcsönöz az amúgy kellően pörgős lemeznek, a gitáros srác pedig különböző szólamokkal variál, kihasználja a balance- és az effektek-adta lehetőségeket, ötletes riffekkel pezsdíti fel a néha unalomba fulladó dolgokat. Ezen felül pedig a zongora és a samplerek használata, bár minimális, de kellemes színfoltok. Ami viszont számomra nagyon nem stimmelnek, azok az énekek. Persze, dallamosabbá akarják tenni a dolgokat, tini-pop, értem én. De ettől még lehetne normálisan tagolni azokat az amúgy sokszor értelmetlen és klisészerű verseket. Sőt, nem is klisészerű. Klisékkel teletömött. A költői én (már ha lehet ezt annak nevezni) a számok felében a saját életét tartja elégtelennek és korlátozottnak (a punkos lázadás apró szikrája), a számok másik felében pedig valaki más életét akarja eligazgatni. Meg még talán szomorú-szerelmes szám is volt, ha jól emlékszem. A vokálokkal viszont ki voltam békülve, a legtöbb helyen pluszt adtak az albumhoz, úgyhogy azért piros pont jár.

A legjobb szám egyébként az album záró nótája, a Hol volt, hol nem. Ez egy igazán tökös, jól kitalált és végre-valahára jó szöveggel megáldott produkcióra sikeredett, ebben véltem felfedezni a srácok punk-rockos múltját, ami valamikor még átjárhatta a zenéjüket. Kár értük. Csak azt sajnáltam, hogy van még ezenkívül 12 másik dal is. Pedig amúgy jó lenne.

Jam