Azt hiszem, nem kell senkinek bemutatnom a zenekart, de ha mégis, csak annyit mondok: "It's not my time'. Erről mindenkinek be fog ugrani. A 3 évvel ezelőtti lemezről ugyanis kétségtelenül a fentebb említett volt a húzónóta. Azóta sok víz lefolyt a Mississippin, a srácok mégis visszatértek, hogy megismételjék az előző lemez sikerét. Vagy az azelőttiét...

Ugyanis túl nagy változatosságra ne számítsunk az öt amerikai férfiembertől: hozzák a kötelezőt, egymás után lassú, gyorsabb, lassabb, gyorsabb nótákkal, rengeteg tisztagitárral, akkordbontásokkal, igazi bólogatós, popos rockzenével. És nagyjából itt le is lehet zárni a negatívumok sorozatát. Ilyen szempontból a bandát a Disturbed-höz tudnám hasonlítani, ami 1997-ben megteremtett magának egy stílust és egy hangzást, amit azóta minden lemezen sikerül pontosan ugyanúgy hozni. Nos, ez a lemez is pont ugyanolyan, mint az előző 3 Doors Down albumok. De persze nem kísérletezhet mindenki úgy, mint a Linkin Park, a 30 Seconds to Mars, vagy éppen a U2, tudom én ezt nagyon jól, úgyhogy tényleg túllendülök ezen a problémán.

Ha úgy hallgatjuk az albumot, mintha ez lenne az első a srácoktól, akkor kifogástalan rockzenének lehetünk fültanúi, sok-sok szerelmes, vagy éppen csalódott szöveggel, tele érzelemmel, kellemes énekhanggal, kevés szólóval, viszont annál több dallammal... A számok tempója (persze a gyorsak és a lassúak külön-külön) nagyjából megegyeznek egymással, a négynegyed teljesen jól teljesít a lemezen úgy a nyolc-kilencedik számig. Onnantól kicsit unalmas is lehetne, de szerencsére jön a legjobb zene a lemezről "On the Run" címmel, ami teljesen felpezsdít, a gitárok szárnyalnak, végre meggyőződhetünk róla, hogy Matt Roberts ért a hangszeréhez. Majd jön a "She is love", ami szintén egy elég különleges dallamvilággal megáldott nóta, kellemes jazz-gitár taktusokkal... szinte andalító. Aztán a "My way", aztán a záró "Believer"... Ezekkel a nótákkal pedig meg van mentve a lemez második fele az unalomba fulladástól. Sőt, túl is szárnyalja a korong első felét. Bravó. Összességében tehát elmondható, hogy a 3 Doors Down egy hagyományos, tőlük megszokott, mégis magas színvonalú, kellemes, élvezhető rockzenét tartalmazó CD-vel tért vissza 3 év után. Úgyhogy a repetitív dolgokat leszámítva jár a taps a srácoknak!

Jam