Igen, kérem alássan, ilyen névvel is lehet metalcore bandát alapítani. Ráadásul a srácok már a második lemezüknél tartanak, vizslassuk ezt át alaposabban is. A metalcore kifejezéssel mindent el is mondtam a stílusról, egyetlen dolgot kihagyva, miszerint a zenekar egyik tagja billentyűs, tehát a gitárok röfögése mellett egyáltalán nem ritkaság a samplerek és szintik prüttyögése. Ez azért jó, mert egy kicsit változatosabbá teszi az amúgy elég hamar megunható zenét. Félreértés ne essék, vannak tördelések, belassított break-ek, Architects-től kölcsönvett diszharmonikus hangok a gitáron, üvöltözés és tiszta ének váltakozása... Csak egyszerűen nehéz megkülönböztetni a dalokat. Ez egyrészt elismerés a masteringért, mert legalább egységes a hangzás, másrészt nem egészen dicséret a dalok felépítésének, mert nem lehet megkülönböztetni őket egymástól. Legalábbis nem elsőre és nem másodszorra. Úgy huszadik hallgatás után már nagyjából rááll az ember, hogy na most akkor ez már egy másik szám.
Az első dal, ami szembetűnik, az az album közepén helyet foglaló "Illumination", ugyanis ebben a sampleré a főszerep és nincs benne ének. Ez a megnyugvás a hörgéstengerben, ha szabad így kifejeznem magam. Ez pedig úgy kell, mint egy falat kenyér, mert a harmadik szám után már szalad is át az ember a szomszédba egy kisbaltával, hogy igazságot tegyen. Emellett még egy érdekesnek mondható dal van a lemezen "Reptilian Tongue" névvel ellátva. Ez egy egyperces száguldás, amelyre mindenki felkapja majd a fejét, ugyanis a kezdő riff nagyon el lett találva. Sok helyen egyébként a samplerek használatát igencsak indokolatlannak éreztem, mert semmit nem tesznek hozzá a zenéhez. Hacsak nem azt, hogy úgy érezzük, mintha recsegne a fülhallgatónk. Aztán kivesszük, megállapítjuk, hogy nem, nem a vasútállomás hangszórója recseg. Aztán átváltunk egy másik számra és megállapítjuk, hogy nem, nem is a fülesünk recseg. Akkor pedig kieséses alapon a zenébe tették ezt az eléggé idegesítő, ám mégis teljesen kihagyható dolgot. Mínusz. A másik negatívum a tiszta ének használata. Nem magával az énekkel van a baj, ugyanis a gépek helyre húzták mindenhol a gitáros kolléga hangját, csak egyszerűen nem fogósak maguk a dallamjárások. Sima, egyszerű hangkitartások, mindenféle hajlítás nélkül. Ez egy Linkin Parknak néhány nótában bejön (bejött úgy ’99-ben és azért az mégis Chester…), de ennyi. Tessék színesíteni azt az éneket valamivel.
Összességében azt kell mondanom, hogy egy teljesen átlagos, semmilyen tekintetben sem érdekes lemezt tett le az asztalra a zenekar. Az instrumentális nótát hallgathatónak ítéltem, a többit pedig inkább söpörjük a szőnyeg alá, hátha a rárakódott kosz nemesít rajta egy picit. Ha pedig nem, akkor én azért várom a következő anyagot (szigorúan audio formában, naaa…), hátha magukra találnak a texasi ifjak és egy minden tekintetben jobb és élvezhetőbb koronggal lepnek meg minket.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.