Mostanában a zeneipar csak úgy ontja magából az electrocore-nak csúfolt, az ég egyadta világon semmire nem használható lemezeket. Itt egy újabb "zseniális" példány. A Claps for Caroline-ra még direkt nem tértem ki, mert ők mégiscsak hazánk fiai, úgyhogy még ízlelgetem a korongjukat. Viszont itt van ez a chicagoi banda, akik egy 10 számos LP-vel debütáltak a nemzetközi lemezpiacon. Ebből mindjárt kettőt ki is ütnék a górcső alól, mert az intrónak beállított "28.6.42.12" (egyébként imádom az ilyen számokat, amik az ég világon senkinek nem jelentenek semmit... anno a Stone Sour-nál még kíváncsi voltam, hogy mi az a 30-30-150, de most már elég nagy ívben le******) és a féltávnál beszúrt "Trancedance" értékelhetetlen. Legalábbis élőzenei nézettel az. Elektronikus oldalról meg felesleges lenne megvizslatni a dolgokat.

A lemez első feléből egyébként egyetlen dolgot sikerült megtudnom (sokadszori hallgatás után): a srácok jól tördelnek. Jó, persze nem csak ez tűnt fel, de ez az egyetlen pozitívum. Ami a semleges kategóriába megy, azok az énekek: se a tiszta nem fogott meg igazán, se a hörgés. Mindkettő jelen van, csak egyik sem annyira karakteres, hogy érdemes legyen szót pazarolni rájuk. De azért megteszem persze. A tisztát egy kicsit kiemelem, mert egy kevés fantázia azért mégis szorult bele (kivéve, amikor effekttel humorossá teszik...azt sosem fogom megérteni, hogy miért kell??!!!). De ez is inkább majd a lemez második felében mutatkozik meg, konkrétan a címadó dalnál. Az a nóta, kérem alássan, el lett találva. Plusz az első etapot záró "No More Chances", amiről a gitártémát ki tudnám emelni. Ezeken kívül inkább az elektronikára fektettek nagy hangsúlyt a srácok, ami olyan felesleges, mint a villanyírógép (láttatok már szőrös villát????).

De tényleg, ennek még egy új bekezdést is adok: vannak olyan zenekarok, akik tökéletesen ki tudják használni a technika adta lehetőségeket és úgy tudják színesíteni a zenéjüket elektronikus betétekkel, hogy az ne legyen zavaró, hanem üde színfoltként hasson. Ide tartozik számomra a régi Linkin Park, a Limp Bizkit, a Dead by April, helyenként az A Day to Remember... ilyesmik. De vannak ezek a feltörekvő bandák, akik próbálnak ötletes dolgokat csinálni, csak átesnek a ló túloldalára és zavaróvá válik az elektronika jelenléte. Például van az a tipikus eset, amikor megy a darálós gitár, ami jó. Ehhez pedig hozzátesznek egy olyan "sustorgós" effektet, amitől úgy érezzük, hogy recseg a fülesünk. No, azt kérem alássan, mi az istennyilának kell?  Egyetlen dal volt, ahol nem éreztem zavarónak az elektronikus betétet, ez pedig az utolsó előtti "If we're still alive in the morning...". Amely aztán természetesen elromlik, mert össze van kötve az utolsó dallal, amely szintén egy ótvar trance-betétre sikeredett. Könyörgöm, ha az egyik kezemmel virágot öntözök, miért kell mellette még le is hugyoznom? No mindegy, végül is nem az én problémám, én többször úgysem hallgatom meg a lemezt. A banda problémája viszont már annál inkább, mert szerintem nem én leszek az egyetlen ilyen ember...

Jam