A Jared Leto és barátai című táncegyüttes 4 év után jelentkezett új albummal, amely teljesen váratlanul és szinte hihetetlen módon a legutóbbi (és egyben legsikeresebb) This is War nyomdokain halad a világhír felé. Kérdem én: kértünk mi repetát? Szögezzük le az elején: hatalmas Leto-fan vagyok. Eddig ez az ember akármit is csinált, én csüngtem minden szaván és mozzanatán, bármi legyen is az, ugyanis szentül meg voltam róla győződve, hogy képtelen rossz, minősíthetetlen dolgokat kiadni a kezéből. Utóbbit még mindig tartom, csak már a bálványozás múlt el. Sokat gondolkodtam rajta, hogy egyszerűen kinőttem, vagy pont ez a lemez az, ami megtörte a csillagom fényét...de végül is nem tudtam eldönteni. Egyvalami azonban biztos: ez a lemez már korántsem lesz akkora alapköve az elektronikus rockzenének (nevezzük az egyszerűség kedvéért elektrock-nak), mint a This is War volt 2009-ben.

Jött elsőként ugye az Up In The Air, amely máris lefektette az alapszabályokat: nincs stílusváltás. Megszűnt az a tendencia, mely szerint minden 30stm album egy külön kategóriába kerül a zenei világ palettáján, és ez a korong nemes egyszerűséggel koppintja az előzőt. Ezt a hitet a Conquistador triolás üteme kicsit feledtetni tudta, ugyanis itt néhol még gitárriffek is hallhatók voltak a dalban. Aztán kijött a lemez és minden van rajta, csak rock nincs. Tehát, ha nagyon hasogatjuk a szőrszálakat, akkor itt is történt egy kis stílusváltás, csak éppen a rossz irányba. Legalábbis az én szemszögemből mindenképpen. Pedig a lemez első fele egészen meggyőzött arról, hogy ez akár még jó is lehetne, de aztán jönnek számolatlanul az instrumentális tételek, amelyek nem igazán tudok hova tenni. Oké, koncepció köré épül az album (hiszen tudjuk, hogy Jared olyan lenne koncepció nélkül, mint kutya a kedvenc csontja nélkül, hiszen nem lenne mi köré építeni a szimbólumokkal és hangzatos közhelyekkel teletűzdelt, képzeletbeli mítoszát), de ettől én még soknak tartottam azt, hogy 12 dalból van egy intro, egy outro és két instrumentális átvezető. Ezekből egyébként a Pyres of Varanasi mindenképpen említésre méltó, hiszen filmzenés mivoltát nehéz lenne letagadni. Nagyjából úgy épül fel a dal, hogy az elején jönnek az orkok és Szauron bekopogtat Minas Tirith-be, majd a felénél jön a váltás és Jason Statham Indiába költözteti a Chaos című, egyébként zseniális filmjét. Hogy ezt hogy sikerült összehozni, én igazából nem is szeretném tudni, viszont mindenképpen bejön!

Amit pedig feltétlenül ki kell emelni a vokális dalok közül, az egyértelműen a City of Angels, amelynél személyesebbet talán még sosem kaptunk Jaredtól, valamint a Bright Lights, amelyet simán felpakolhattak volna a This is War-ra, hiszen epikussága vitathatatlan. Az End of All Days érvágós hangulata legalább megidézi a klasszikus debütlemezét a csapatnak, szóval nekem ez nagyon bejön! A többi dal (szám szerint még 3 maradt érintetlenül) igazából se nem kiemelkedő, se nem epikus, se nem semmilyen... olyan hallgatható pop. Kész, pont. Talán a The Race hegedűszólamai érdemelnek még egy mondatot. Mondjuk pont ennyit. Éppen ezek miatt mondom azt, hogy nagyon hiányoltam a megszokott "meghökkentjük a világot" című dolgot Jaredéktól. Persze, elhiszem, sokkal könnyebb a kitaposott úton rutinból végigszáguldani és összehozni egy újabb Guinesse-rekordot, de éppen ezért tiszteltem mindig az úriembert, hiszen mert 19-re lapot húzni. Sajnos most már 16-nál azt mondta, hogy elég, megelégszik a standard világhírrel. Egyik szemem sír, a másik meg zokog, hogy ez megtörténhetett. Ha már mindenképpen önmagukat szerették volna másolni, akkor egy újabb A Beautiful Lie-nak jobban örültem volna...

Jam