Nagyon sokáig ültem ezen a lemezen, már lassan kínosnak érzem, de egyszerűen nem akaródzott megírnom ezt a cikket. Nem, főleg azért nem, mert az előző lemez nekem az egekig emelte a bandát. Két évet kellett várni arra, hogy az In Waves megkapja méltónak kikiáltott, ám inkább csak hírnevét koptató és farvizén élre törő utódját. Most le kell szögeznem, nem rossz a lemez! Egyszerűen csak arról van szó, hogy a kényelmesség és a poposodással járó népszerűség-növekedés jobban vonzza Matt Heafy-t és bandáját, mint a kihívás, hogy valami egészen egyedit és elképesztőt alkossanak. Természetesen nem kell olyan mértékű "elkurvulásra" számítani, mint mondjuk egy Linkin Park esetében, de azért ha egymás mellé teszünk egy "Pull harder on the strings..." című nótát egy "Strife"-fal máris rájövünk, hogy miről beszélek. És nem, nem arról van szó, hogy a hörgések hanyagolva vannak, mert az In Waves-en is már jócskán a háttérbe voltak szorítva. De annak az egésznek lelke volt, ötletek voltak benne és ami a legfontosabb: David Draiman hiányzott belőle!
Ugyanis az éppen pihenőidőszakát töltő Distrubed frontember jelenléte annyira hallatszik, hogy szinte egy-két nóta elején már vártam a tőle jól megszokott "wá-á-á-á-á-á-á-á-á" bekiabálást... Persze, hál' Istennek, inkább csak az énekdallamokra tette rá a kezét, ugyanis ha a Trivium is azt a steril hangzást kapta volna, amit a Disturbed '97 óta minden lemezen hozni tudott, akkor falnak mentem volna. Szerencsére a hangzással nincs gond, ugyanis még ha néha ötlettelenek is a témák, legalább rendesen karistolnak. Apropó témák: nekem annyira fura, hogy több dalban a bevezető gitártémáknak az ég egy adta világon semmi közük a dalhoz. Csak kellett egy intro és nem tudtak mit kitalálni, így tehát odatettek pár random hangot ás voilá: intro! És ez igencsak kár, mert ha eszünkbe jutna egy "Built to Fall" vagy egy "Watch the world burn" tekerése, akkor bizony a szívünk is belefacsarodna. Szóval visszatérve Draiman áldásos tevékenységére: epikusnak szánt refrénekkel pakolta tele a lemezt, ami pár dal után elfogy, ráadásul néhol még az északi, lovagmetálos dallamokat is invokálja, amitől a falra tudok mászni. Nincs erre jobb szó: az ötödik dal után unalmas és ötlettelen a lemez. Szerencsére addig kapunk egy "Brave the Storm"-ot, a klipes "Strife"-ot és a lemez legjobbját, a "No way to heal"-t. Még a katarzisnak szánt "Wake (the end is nigh)"-ra sem tudom azt mondani, hogy oké, mert a kezdő tisztagitáros dallamon és azon a tényen, hogy Matt életében nem énekelt mélyebb tónusban, sokkal többet nem tudok a számlájára írni. Kár.
A legfájóbb mégis az egész lemezben, hogy a három bónuszdal, amit lehagytak a végleges verzióról, magasan veri szinte az egész mezőnyt. Az "As I Am Exploding" olyan szinten jóra sikeredett, hogy nem értem azt a logikus, elfogadható magyarázatot, ami miatt le kellett hagyni a korongról. Egyszerűen érthetetlen számomra. Olyan kezdése van annak a dalnak, hogy a fejét leviszi az embernek, a refrén pedig egyszerűen "in waves"i magasságokban szárnyal. Az pedig, hogy a Misfits-feldolgozás "Skulls...we are 138" a legjobb dal a lemezen, az inkább az eredeti érdeme és a Trivium szégyene. Legalábbis egy kicsikét mindenképp. Lehet, hogy csak azért látom így, mert a 12, egymásutáni negatív hangvételű dal után jó hallani egy pozitívabb csengésű tételt, de az a dal jó. Nincs mese. Kár, hogy csak feldolgozás...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.