Pár évvel ezelőtt erről a bandáról a döngölés, az okos megoldások és az ésszerűen felépített metalcore témák jutottak eszünkbe. Mára maradt a kirakat-durvulás, a kamukemény üvöltések és a nyálasan fülbecsúszó-mászó poptémák. Meg az önismétlés.

Tulajdonképpen a Real (2014) váltásával két éve ez a banda elindult egy irányba, amellyel ugyan nagyobb teret nyitottak önmaguk és a zenéjük számára, viszont eléggé meg is osztották a rajongókat. Viszont a srácok úgy ítélték meg, hogy még így is több volt az új rajongó aki jött, mint a régi, aki esetlegesen elhagyta őket, ezért követik azt az irányvonalat, amelyet az a korong kitaposott. Emellett egy kis kötelező "namajdénmegmutatomkiafaszagyerek" látens keménységgel és hangosan elhujjogott "ez az elbum sokkal keményebb lett…" ígéretekkel két szék közül a pad alá estek. Igaz, az anyag tényleg sötét és talán egy icipicivel keményebb is, mint a Real volt (sőt, talán a direkt slágerek sem annyira direktek, mint a Runaway vagy a Lighthouse voltak), de attól ez még mindig egy közhelyekkel teletűzdelt, keserűbe mártott gumicukor, amelyet nem sikerül leerőszakolni a torkomon.

Ennek több oka is van, amelyek nagyon piszkálják a csőrömet. Az egyik mindjárt Luke Holland jelenléte, aki az egyik legjobb showdobos és bármilyen feldolgozást eldobol fejjel lefelé is, megfigcsizve tizenhétszer az eredetit, viszont amikor saját ötletekkel kell előállni, akkor mintha elfogyna a tudomány és jön a snassz, uncsi break-kettőnégy-break-kettőnény váltakozás. Hiányzik belőle az az egyéniség, amivel hírnévre tett szert. A másik nagy fegyvertény, hogy a tiszta dallamok és a lassú dalok erőltetése egyértelműen a visszakapaszkodó Bullet For My Valentine-t idézi emlékeinkbe, és ez egyáltalán nem biztos, hogy pozitív észrevétel. Sőt… Ehhez pedig szintén kapcsolódik egy olyan észrevétel, hogy vajon Telle Smith hangja végre-valahára megerősödött annyira, hogy élőben is bírja hozni ezeket a témákat, vagy megy az egész a levesbe és marad a haldokló rekedt papagáj-vijjogás? Májusban a Dürerben kiderül.

Visszakanyarodva: megmondom őszintén, nekem a Real egy sokkal jobban kidolgozott, elmésebben összerakott lemez volt, hiába ment el az első két lemeztől egy messzi-messzi galaxis felé stílusában és minőségében is. Ez a lemez visszalépés, hiába fogadkoztak a srácok, hogy ez lesz a legjobb album, amit csak írtak ever. Persze, ez kötelező PR, értem én, muszáj promózni, hogy vegyék is a cuccot, de ettől még nem érzem korrektnek az olyan nyilatkozatokat, mint "ez a legkeményebb cucc, amit valaha is kiadtunk" vagy "ez a legösszetettebb lemez, amit csináltunk". Vannak jó megmozdulások rajta, de messze elmaradnak a régebbiektől.

Jam