A negyedik lemezét hozta össze a washingtoni banda, és mindenképpen el kell mondani róluk, hogy megkerülhetetlenek a progresszív metal műfajának vaktérképén. Még ha ebből nem is tudnak megélni – legalábbis Spencer Sotelo nyilatkozata szerint. Ettől függetlenül töretlenül mennek előre, és akik olyan agyakat tudhatnak magukénak, mint Misha Mansoor vagy Mark Holocomb, azokért megéri aggódni és a zeneipar igazságtalanságát megemlíteni.

Persze, tudom én, hogy a progresszív metal eléggé rétegzene, de hogy pont arra az albumra nem kíváncsiak az emberek, amelyik a legkommerszebb és legtöbb dallamot tartalmazza, az eléggé meglepő. (Bár ha megnézzük az Emmure… Attila… Chelsea Grin… szóval a Veil of Maya, az After The Burial vagy a Born of Osiris szárnyalását, akkor ez az egész érthetetlenné válik) Főleg, hogy Spencer Sotelo az egyik legjobb, ha nem a legjobb énekes ebben a műfajban. Jó, talán nem a legjobb, mert hazahúz a szívem és a Veil Of Maya-s Lukas Magyar-t csak megtenném listavezetőnek, ha megengeditek. De visszatérve Spencerre, ha már vele kezdtük a sort: akkorákat énekel ez az ember, hogy a nehézséget bőven állíthatjuk extreme hard-ra, valószínűleg venni fogja az akadályokat. A 7/8-os gigasláger Marigold, a döngölde mellett is éterien zseniális Remain Indoors, a Flatline, a Prayer Position vagy a gigászi záróakkord Luna mind-mind azt hivatottak prezentálni, hogy ez az ember megéri a pénzét (fújj, de rossz, bocs…) meghálálja a bizalmat és leénekli a csillagokat a Hold mellől (stílusosan). A másik végletben pedig acsarkodik és a földbe döngöl, mint a felvezető kettősben.

Zenei részről hadd ne menjek bele jobban, mint amennyire szükséges, hiszen tudjuk, mekkora zsenikről van szó. Az ütemmutatók ugrálnak ide-oda, játszadoznak a srácok a kemény és a tiszta, visszafogott részekkel, ultradallamos és hihetetlenül kemény taktusok váltják egymást, ráadásul mindezt olyan formában, hogy mégsem esnek át a Jaggernaut kettősének legnagyobb hibájába, hogy túltolják az egészet. Jó, ez sem lett egy rövid lemez, viszont a sokkal kevesebb diszharmonikus hang használata, a több tiszta, langyosabb rész, a kevesebb szekundos ikerdallam és az epikusabb vonulat mind táptalajt adnak annak, hogy sokkal nagyobb közönség részére legyen befogadhatóbb az egész. És mégsem az, pedig ezek a srácok aztán bőven megérdemelnék a figyelmet, sokkal többet, mint amennyit kapnak. Persze a magam részéről ehhez vajmi keveset fogok hozzátenni ezzel a pozitív hangvételű írással – hiába megyek szembe a szaksajtó majdhogynem véleményével -, de mégis elmondhatom, hogy megtettem, amit tudtam. Mert megérdemlik!

Jam