Mindenre számítottam 2017-ben, de arra, hogy a FIR fogja szállítani az év arénarock lemezét, arra még a legrészegebb pillanataimban sem fogadtam volna. A Linkin Park kiesett a versenyből, a 30 Seconds to Mars esetleg még tartogathat meglepetéseket, – ha Jared megtalálja a gitárját - vagy beeshet egy BMTH, de arra nem számítanék már idén. Így tehát az év meglepetése címre is eséllyel pályázik a Coming Home.
Ronnie Redke egy végtelenül visszataszító ember képét festette le önmagáról az előző albumokon, az értékelhető pillanatok pedig csak korlátozott számban képviseltették magukat a korongokon - bár a javuló tendencia elvitathatatlan volt. No mármost, ehhez képest a Coming Home nem szimpla szintlépés, hanem egy komplett transzcendens világba való ugrás, hiszen eltűnt a nonstop öntömjénezés, a metalcoret felváltotta a pure arénarock, a scream megszűnt létezni, a refrének pedig csak úgy szárnyalnak a masszív elektronikus alapokon. Tulajdonképpen úgy orrba vert ez a 13 dal, mint részeg cowboyt a lengőajtó és még mindig egészen nehezen hiszem el, hogy ugyanarról a bandáról beszélünk, aki a Fashionably Late-et és a Just Like You-t összehozta.
Jó, persze, azért az öntömjénezés csak részben tűnt el, átadva a helyét egy ön-reflexív utazásnak, de még így is sikerült meghagyni pár mókás, önfeledt pillanatot, ahol a depresszív hangnemet felváltja a vidámság és bohóckodás. Megmondom őszintén, örülök ezeknek a részeknek is, mert egy teljes hátraarc a régi önmaguknak egészen szokatlan lett volna. Elég volt ez a 150 fokos fordulat, én azt mondom. A zenei alapok kellően változatosak, Ronnie hangjára sosem tudtam rosszat mondani, - és a screamelése hiányzik is egy kissé - a gitárszólók még mindig igazán állatok, az effektek pedig simulékonyak és élvezetesek. Nehéz belekötnöm ebbe a dalcsokorba, de azért korántsem lehetetlen.
Kötekedésem tárgyát mindössze kettő dal képezi, amelyek annyira kilógnak a sorból, hogy egyszerűen nem bírtam jóra, főleg nem szerethetőre hallgatni őket. Gondolom nem meglepő, de az I Don’t Mind és a The Departure című tételekről van szó, amelyek az epikus arénarock és a komikus modern rock mellett egy harmadik, külön műfajt képeznek kis csokrunkban és iszonyatosan kilógnak onnan. Nem azt mondom, hogy ezek nem jó dalok, csak azt, hogy a többihez képest nívó alattiak és messze állnak az egész cd lelki világától. Ha csak 11 dalt kapunk, ezeket pedig max egy deluxe edition tartalmazza, akkor egye kukac, így viszont szúrja a szemem. Viszont még ezzel együtt is pályafutásuk legjobb alkotása a Coming Home, bármennyire hiányzik is Ronnie acsarkodása. Ha a két negatívabb dalt legközelebb egy klasszikus, döngölős metalcore-ral helyettesítik - á la Guillotine-széria - , akkor nálam hatalmas favoritok lesznek. Így is év végi befutó a lemez!
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.