Negyedik albumához érkezett a brit progresszív metal éllovas ötösfogata, akik Daniel Tompkins vezetésével végre kezdik megközelíteni azt a zenét, amit szeretek tőlük hallani. Ettől függetlenül elvitathatatlan tény, hogy azon hallgatók közé tartozom (kb. én vagyok az egyik az ötből a világon), akik Ashe O’Hara-t sokkal jobban favorizálták. Mindegy, abból főzünk, amink van!

És ami van, az természetesen világszintű zsenialitás, hiszen Daniel felvette a fordulatszámot a visszatérés után és a Polaris csetlő-botló, néhol talán erőltetettebb dallamai helyére most dúdolható, jegyezhető, néhol már-már popos melódiákat álmodott meg. Ez pedig úgy kellett, mint egy falat kenyér, hiszen mégiscsak egy progresszív, matekozós lemezről beszélünk, amelynek zsenije természetesen a zene megértésében rejtezik, mindemellett ez a legnagyobb kihívás is a hallgatása közben. Ugyanis néha megtalálni az egyet az ütemekben nehezebb volt, mint Kathi Béla edzéseit röhögés nélkül kibírni. A másik nagy pozitívum, hogy Daniel néha el is üvölti magát, amely szintén jót tesz a korongnak, hiszen a magas tiszta és még magasabb fejhangok erdejében igencsak felüdülésként hat egy-egy ilyen keményebb szakasz. Annyi lesz majd ezekkel a vokálokkal a probléma, hogy Daniel nem annyira stabil élőben, mint Ashe volt anno. Ettől függetlenül, ha a közelbe érkeznek, 100%, hogy megnézem őket, hiszen…

…hiszen ezeket a tört ütemeket és ezt a világszínvonalú hangszeres játékot muszáj élőben látni, hogy elhidd, hogy lehetséges! A banda agya, szíve, lelke és motorja, Acle Kahney ismét hatalmas dolgokat álmodott meg, annyira éterien könnyen szólnak a tiszta részek a különböző effektekkel, majd úgy gyomorba vág a hét húr és a mély tördelések, hogy meg kell állnod egy pillanatra, hogy képbe kerülj. De aztán persze nem fogsz soha képbe kerülni, mert olyan eltolt négynegyedek és kitudja még, milyen ütemmutatók vannak, hogy néha én is csak bólogattam, mintha Messhugah-t hallgatnék: tök ütemtelenül. (Ha kíváncsiak vagytok egy ilyenre, akkor nézzetek meg egy Nocturne live videót a bandától, felbecsülhetetlen élmény!) Érdekes még, hogy összesen 5 teljesértékű dalt és két átvezetőt kapunk 36 percben kifejtve, még sincs hiányérzetünk, hiszen a Beneath My Skin / Mirror Image 11 és fél perces monstréja, a Luminary és a King keménykedése, az átvezetők szállós megközelítése és a Juno vagy a Smile „popja” olyan elegyet alkotnak, hogy egy pillanatig nem unatkozunk. Ha egy igazán gondolkodós zeneiségű, réteges zenére vágytok, akkor a Sondert nektek találták ki. Sőt, igazából az egész TesseracT-ot nektek találták ki – Thanos meg mehet a levesbe! Én a magam részéről még mindig az Altered State-t favorizálom legjobban, hiszen a négyes felosztás, a dalok szerkezete és Ashe O’Hara utánozhatatlan, már-már szopráni dallamai még mindig a zsenialitás csúcsai, de ez a lemez is simán megéri az árát és meg merem kockáztatni, hogy jobb, mint a Polaris volt. Ötletesebb, könnyedebb, talán kicsit kevésbé matekozós, mégis nehéz és emésztgetős. Mindenképpen ajánlott a stílus szerelmeseinek!

Jam