Az áll a Wikipédia ide vonatkozó cikkében, hogy a PVRIS egy amerikai rock együttes. Nos, ezt már a második album után is erősen megkérdőjeleztem volna, most viszont egyértelműen cáfolnám! A PVRIS olyan vegytiszta popegyüttes, hogy már abban is kételkednék, hogy Lynn Gunn tudja-e még egyáltalán, hogy hogyan kell fogni egy gitárt…

Félreértés ne essék, nincs baj a fejlődéssel és a haladással, hiszen az elmúlt évtizedben a legtöbb poposkodó rockegyüttesből színtiszta popbanda lett (még néhány metalcore-ból, is, igaz Bring Me The Horizon?), és én sem vártam újabb My House és St. Patrick dalokat, de még White Noise szintű, gitárból hiányt szenvedő, viszont tempóval és erővel gazdagon fűszerezett tételeket sem. Fel voltam rá készülve, hogy a PVRIS már a CHVRCHES és az Against The Current mellett horgonyoz, sok-sok billentyűvel, szintifutamokkal, elektromos dobbal, eltorzított basszus sávokkal és talán, (de csak talán, hogy senki meg ne hallja), egy-két dalban felvonultatott gitárral. Felismerhetetlenné maszkírozva. Nos, nem is kellett csalódnom, már hogy ha azt vesszük, hogy alapból csalódva ültem neki a lemeznek, a számításaim helyesek voltak: egy vokál központú, csajos, borongós poplemez lett a Use Me, de meg kell védenem a duóra fogyatkozott bandát, mert annak, ami, legalább eléggé szórakoztató. Az pedig, hogy Alex Babinski gitárost kitették szexuális abúzus miatti vádak alapján, azon 2020-ban már meg sem lepődünk egy Issues és egy Lorna Shore-balhé után. És ide hadd férjen be, hogy eléggé szomorú, hogy napjainkban ennyi kettétörni egy karriert: megvádolnak valakit valamivel – ha igaz, ha nem – és ennyi volt. Törölve vagy Hollywoodból, törölve vagy a bandádból, törölve vagy a térképről. Valóban jó felé haladunk?... Valóban erről kell szólnia, szerves része kell, hogy legyen ez a viselkedés az előadóművészetnek?...

No de, térjünk vissza a lemezre. Féltem, hogy az előzetes dalokkal ellövik a puskaport a srácok, mert a Gimme a Minute és a Deadweight pokoli erős kezdést biztosít a lemeznek és ezek alapján nagyon is vártam a megjelenést. Lynn Gunn dalszerzői truvája pedig ezekután mutatkozik meg nagyon szépen, hiszen képes megtölteni tartalommal és élettel még az egyszál akusztikus gitáros történeteket is. Plusz azt is jegyezzük meg, hogy ha a fenti két frontcsajos popbandával párhuzamba vonjuk a PVRIS-t, akkor egyértelmű, hogy a legjobb énekteljesítményeket itt kell keresni. Lynn csodásan használja a különböző szólamokat, s noha a hatodik-nyolcadik dal körül már pontosan tudtam, hogy mit kell várnom a refrén második felében, hova jön a felső szólam, és a többi, de unalmassá sosem váltak a dallamai. A keserédes hangulatot pedig egyértelműen a „Feels good to be alive… but I hate my life” sor mutatja meg legjobban és ez az elmésség megmarad a többi dalban is. De hogy objektívek maradjunk, azt meg kell még mindenképpen említeni, hogy a vége felé azért már kicsit megfárad a formula és kicsit talán a hangulat is rátelepszik az emberre és a kezdeti táncolásból egy olyan melankolikus végkifejlet bontakozik ki, amit nehéz lerázni. De összességében egy kellemes lemezről beszélünk, jó énektémákkal, kellemes szövegekkel, kicsit egyhangú, de mindenképpen minőségi muzsikával. A két vetélytársnak fel kell kötni majd a bugyogót, mert e mellé már nem tennénk oda akármit. Kíváncsian várom a válaszlépéseket!

Jam