Úgy gondoltam, hogy bemutatom nektek a tavalyi év lemezét. Legalábbis én képtelen vagyok másként tekinteni a TEN-re, amelyet Hollandia egyik első számú üdvöskéje, a Rondé követett el. Ha egy rádiópop csapat ilyen magasságokat ér el nálam, akkor vagy velem van valami gond, vagy a csapat kurva jó. Az első nem kérdés, a második állítással viszont ne vitatkozz addig, míg meg nem hallgattad a TEN-t!

2025-ben azért már nem nagyon lehet újat mutatni csajfrontos popban (vagyis abban SEM), így hát a dömpingből az fog kiemelkedni, aki a legjobb dalokat írja. Tudjuk, hogy az elmúlt években szarásig mantráztuk már ezt, de tényleg ennyi a lényeg, nem több. És ez a 11 dal bizony jó. Sőt, többnyire nagyon jó.

A 2014-ben startolt utrechti ötös tagságában mára három alapító maradt (Rikki Borgelt énekes, Armel Paap gitáros és Cas Oomen basszer), Sharon Zarr dobos és Teun Dillisse billentyűs később lépett a fedélzetre. A játék főszereplője természetesen a varázslatos hangú Borgelt kisasszony, aki minden dalban topformát hoz. Nyilván a hatásai könnyedén visszafejthetőek Hayley Williamstől kezdve Avril Lavigne-en át Blümchenig (ne röhögj, itt van a szomszédban, na...), de én nagyon megkedveltem a hangját, ráadásul olyan, instant libabőrök egész sorozatát eredményező ötletekkel és énekmegoldásokkal pakolta tele a lemezt, hogy a hallgatónak az az érzése támad, hogy nincs is ennél egyszerűbb dolog a világon. (Rikki említett hatásai közül Hayley-t érzem a legdominánsabbnak: a tematika és a művészi önmegvalósítás hasonló, mint a Petals for Armoron, csak a TEN annál pár fokkal kevésbé önmarcangoló és depresszív.) A többieket sem kell egyébként félteni, ízléses és igényes játékuk helyből megkülönbözteti a Rondét a közönséges rádiós popcsapatoktól.

A manapság divatos trendeknek megfelelően ez az album voltaképpen az elmúlt három év során kijött digitális single-k összessége, amelyhez még hozzácsaptak pár új szerzeményt is, így jött ki 11 dal és a háromperces átlaghossz, ami viszont sokszor hosszabbnak tűnik, mivel sok apró finomság színesíti a mókát. És ezeknek az apró kiállásoknak, díszítéseknek köszönhetően a legkevésbé sem beszélhetünk egydimenziós poplemezről. A minőségről pedig sokat elárul, hogy szinte minden nap változik a kedvenc dalom a TEN-ről… A recenzió írásának napján az egyik új nóta, a tempós Grey Area az etalon (olyan ügyesen gördítik ki a második refrént abból az egyszerű-de-nagyszerű dobfillből, hogy a nyálam is elcsöppen – egyébként volt már koncertnyitó dal is a megjelenés óta, szóval a jelek szerint a csapat is szereti, nemcsak én), de tegnap még a Work of Art volt az az imádnivaló, echte 80’s popjával és Rikki cuki, de nem cukormázas hangjával, azelőtt meg a Love Myself, ami a dal happypop mivoltából fakadóan több mint meglepő. De simán el tudom képzelni, hogy holnap meg a lemez közepére pakolt, legtörékenyebb és legintimebb hangszerelésű Talk To Me-t fogom dudorászni. Lehet, hogy ezek a srácok mégis piszkosul tudnak valamit?

A rádióban két-három óránként üzembiztosan bele lehet futni valamelyik Rondé-dalba, a ferdült ízlésemre jellemző, hogy nem az említettekbe, legalábbis remélem, hogy csak egyelőre nem – mostanság éppen a fütyülős intró miatt helyből instantcatchy Undecided és a lemeznyitó Love of My Life közül választanak az állomások leginkább, miután nyáron már lerágták a zseniális klippel megtámogatott Break My Heart csontját. És akkor még ne feledkezzünk meg a Bright Eyes-ról, ami számomra az örök kedvenc marad a zenekartól, egyszerűen nem vagyok képes nem üvölteni a refrént teli torokból, bárhol és bármikor is halljam (melóban szoktak szeretni...) – olyan pillanatban talált meg, és olyan hatása lett aztán az életemre, hogy mindig kiemelt helye lesz minden zenei listámon. Vagy ott a tipikusnak mondható Avril-es/pités amcsi gimis poprock-stílusgyakorlat Taking My Love Back, vagy a Hard To Say Goodbye, amely a lemez első fecskéje volt még 2021-ben, és amely ismét egy fejből kiverhetetlen intrót kapott. Egyedül a záró balladával nem bírtam eddig megbarátkozni, ami egy zongorára épülő lírai szerzemény, de talán egyszer azt is kipipálom majd.

Nem fűrészelem tovább a fingot: aki nem nyitott az igényes és jó zenére műfajtól függetlenül, az amúgy is már rég abbahagyta ennek a cikknek az olvasását, a többiek viszont bátran tegyenek egy próbát a TEN-nel.

Vagy ahogy tanult kollégám elintézte volna röviden:

- Metal?
- Egyáltalán nem.
- Rocknak azért nevezhető?
- Hát, csücskösen…
- De azért jó?
- Ez nem is kérdés!
- Mi szól mellette?
- Rikki Borgelt. <3
- Mi szól ellene?
- Coverdale a számcímek láttán tuti perelni fog...
- És neked ennek ellenére tetszik?
- A dallamok elviszik.
- Kinek nem ajánlod?
- Akik még mindig csak az első három Manowart hallgatják a kocsiban.
- Összegzés?
- „Life won’t change if you never take a turn”...

BB