Közhely a lemez címe, vagy sem, ebbe most ne menjünk bele, a lényeg, hogy megérte várni 4 évet Derick Whibley-ék új korongjára! Ezt az állításomat igen sok mindennel alá tudom támasztani, szemezgessünk ezekből!
A legelső dolog, hogy eddig is bírtam a Sum 41-et. Ki ne emlékezne az olyan alkotásokra, mint az "In too deep", az "Over my head", vagy éppen a "Still waiting"? És persze sorolhatnám napestig. Ezekből pedig csak egy dologra lehet következtetni: ha bulizásról van szó, akkor nehéz a kanadai srácoknál jobb zenekart találni. A stílus természetesen megmaradt az, ami eddig is volt: metalos és rock 'n' rollos riffekkel, lassú, könnyed, lírikus betétekkel átitatott ízig-vérig bulizós punk zene. És ez kinek ne jönne be? Hiszen mindenből van benne egy kicsi, akkor mindenki megtalálja a számára megfelelőt. És mivel ez most is így van, ezért nagyon mellé nem lőhettek a srácok. A változatosság természetesen nem csak a gitárjátékban mutatkozik meg, maguk a gitárhangzások is változnak, még számon belül is nagyon sokszor, ezzel is színesítve a palettát. Ehhez még hozzájönnek a dobtémák, amik nem egyszer megtörik az ütemet, így gondolkodtatva a kritikust, hogy akkor most ez hány ütem, hol a vége, hol tartok? Plusz a háromnegyed és a négynegyed váltogatása sem könnyíti meg az ember dolgát, ha szakmai szemmel közelíti a dolgot (zeneélvező füllel mégis élvezhető!!). Egyetlen negatívumnak talán a sokszor sekélyes és ötlettelen szólókat tudom felhozni. De persze ez is csak akkor baj, ha az ember nagyon bele volt szerelmesedve olyan klasszikus szólókba, mint amik a "Bitter End"-ben, vagy a "Hell song"-ban voltak fellelhetők. És én bizony szerelmes voltam beléjük!
Ének részről megint csak nem lehet belekötni a dologba, Derick hozza a kötelezőt: énekel, ordít, suttog... a változatosságra tehát itt sem lehet panasz. A vokálok itt is, akárcsak a Rise Against albumokon, szerves részét képezik az egésznek, nincsenek felesleges "Óóó"-zások, csak akkor, ha azok tényleg hozzátesznek a számhoz. Jár a pont érte. Néhány dalt azért kiemelnék, amik szerintem átlag felettire sikeredtek. Kezdhetjük mindjárt a címadó dallal, aminek az elejébe máris beleveszik a szakmai fül, de persze ez pozitívum, maga a szám zseniális, a refrén nagyon üt, a kiállás igazán metalosra sikeredett, a tizenhatodos darálás a gitáron pedig zseniális. Van egyébként több helyen is a lemezen ilyesmi, tisztára az új Grenma lemezre hajaz sokszor. Ami megint csak pozitív. Aztán a kedvenc számom mostanában a "Happiness machine", ami olyan, mintha egy korábbi System of a down lemezről lépett volna ki. Zseniális. És akkor végül is ott kötünk ki, hogy ez bizony egy nagyon korrektül összerakott és átgondolt, tudatosan felépített lemez lett (persze azért nem egy 30 Seconds To Mars - This is War, de kategóriájában kiemelkedő), amibe csak az tud belekötni, aki nagyon szőrszálakat akar hasogatni. Meg a Fáy Miklós...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.