Végre-valahára megjelent a kanadai srácok 4. studioalbuma, nézzük, mennyire érte meg ez a hosszú várakozás. Az első single, ami kijött a lemezről (Can't keep my hands off you), és a Natasha Bedingfielddel közös 'Jet Lag' (ami végülis a 0. single...vagy ilyesmi) egészen bíztató dolgokat engedtek következtetni, ugyanis mindkettő igazán kajálható pop-punk-rock nóta volt, olyasmik, amivel az előző lemezt teletömték a srások. És az bizony jó volt.

Aztán nekiültem a lemeznek teljes egészében, a kezdő szám ('You suck at love') szintén ezt a tendenciát viszi tovább (vagyis ugyebár teremti meg...), aztán a már ismert számok következtek. Teljes mértékben elégedett voltam. Aztán elkezdődött az a sajnálatos dolog, amit mostanában egyre több zenekar alkalmaz: felváltva követték egymást a pörgősebb, ugrálósabb számok, és a lírai, 'sírós' alkotások. Alapjában véve ezzel nem is lenne probléma, csak túl sok lett a végére ezekből a lassulós nótákból, amik teljes mértékben széttördelik a lemez pörgését. És ez bizony már egy kicsit fájó pont. Persze nem azt mondom, hogy ezek a számok rosszak lennének...dehogy. Csak lehet, hogy jobban jártak volna a srácok, ha a felét elteszik dunsztolni, és majd felpakolják a következő lemezre, erre pedig írnak még egy-két hasonszőrű nótát, mint a 'Freaking me out', vagy éppen a 'Last one stanging' (aminek a gitársávjai zseniálisak az effektekkel együtt).

Összességében persze elmondható, hogy ez a lemez bizony össze van rakva (zeneileg és szövegek, dallamok tekintetében egyaránt), csak néhol hibásak az illesztések. Sajnos ezzel a bakival azt kell mondanom, hogy nem sikerült túlszárnyalni a harmadik, bandáról elnevezett korong minőségét, viszont ugyanazt a szintet sikerült azért összehozni. Ebben sokat segítenek azok a pörgős húzónótákat, amiket már említettem. Biztos vagyok benne, hogy erről a lemezről is lesznek minimum akkora slágerek, mint a 'Take my hands', a 'The End', a 'Jump', vagy éppen a 'Welcome to my life' voltak annak idején. Csak kár a töltelékekért...

Jam