Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az előzetes dalok alapján nemigen akartam írni az új Rise Against lemezről, mert éreztem, hogy ez már nagyon másfelé megy, mint amit a Wolves próbált és végül a Nowhere Generation hozott vissza száz százalékosan. Aztán persze a kíváncsiság és a több évtizedes rajongás – jujj, de fáj ezt leírni… – győzött és csak rákanyarodtam a Ricochet-ra. Nézzük, mit tud nyújtani 2025-ben a garázsrockosan szóló, de arénarockra hangolt Rise Against!

Egyrészt fülgyulladást… legalábbis szerintem jobb elébe menni a dolgoknak és elmondani, hogy ez úgy szól, mint a tarkón fosott hányás, és ez különösen fura tőlem negatívumként, akinek a St. Anger a kedvenc Metallica lemeze és gyakran visszatér a 90-es évek Auróráját hallgatni. De ettől még nem mehetünk el mellette, hogy szörnyű a mix (Alan Moulder menjen inkább vissza Depeche Mode-ot és Smashing Pumpkins-t mixelni), a produceri döntések egy része – a megafonos részek, az arénavisszhangok, a koszos hangkép, a túl élő ének néha – agyonvágja a lemezt és nem élővé, lélegzővé, hanem avittassá és idejét múlttá teszi azt (Catherine Marks menjen vissza Wolf Alice-t és Foals-t producerelni). Tudom, hogy ez egy tudatos döntés volt a srácoktól, sok helyen lenyilatkozták, ettől függetlenül én ezt egy hatalmas kapufának érzem. Nem, nem kapufának. Ordas nagy mellének. Sőt, „jó lövés, bedobásnak…”

A dalok is egyébként inkább az Endgame-es és a The Black Marketes, rockosabb megközelítést erősítik, amivel amúgy még nem is lenne akkora problémám, hiszen baromira bírtam az előbbi lemezt – a másikat kevésbé. Csak azért azt ne felejtsük el, hogy az Endgame kifogástalan minőségben jött ki, Zach Blair akkor még nem érte be két gitársávval és rommá színezte az egészet, voltak meglepő húzások (tempóváltások, metalos részek, gátlás nélküli száguldások, négy helyett hármas felosztások, stb.), amik itt konkrétan sehol sincsenek. Az olyan időtlen klasszikusokról, mint a Help is on the Way, a Satellite, az Architects, a Survivor’s Guilt vagy a Wait for Me már ne is beszéljünk, de még a The Black Marketre is sikerült írni egy I don’t wanna be here anymore-t vagy egy Time + Tragedy-t, esetleg a személyes kedvenc Awake too Longot. Ez az írás pedig csak azért készül el, mert kihozták előzetesben a címadót, ami végre ütött akkorát az I Want it all, a Nod és a Prizefighter után – bár utóbbi kettő sokkal jobb, mint a rommá erőltetett első szingli –, ami miatt érdemesnek gondoltam a lemezt, hogy rákanyarodjak.

Szóval a dalok… anno Joe Principe azt mondta, hogy a Rise Against egy háromhangos banda, amit Tim tölt meg kimagasló dallamokkal és mély, tartalommal bíró szövegekkel. Igazából ezzel kicsit vitatkoznék – már csak a fentebb említett finom megoldások miatt is –, viszont kétségtelen, hogy Tim a banda ékköve. Akik azt mondják, hogy mennyire jól énekelt régen és most már mennyire nincs hangja, azok egyszerűen botfülűek. Ha még nem futottatok bele, akkor nézzétek meg a banda Warped Tour-os videóját, ilyen erős és energikus éneklést nem tudom, mikor hallottam utoljára a frontembertől, úgyhogy ezt meg is cáfoltuk. No de, visszatérve, ez a lemez is bizonyítja, hogy Tim egy csoda, csak éppen rommá van effektezve néhol a hangja – tök feleslegesen –, néhol alá van keverve, ráadásul megint visszafogta a kajabálást is, amit személy szerint nagyon bánok, mert a témák simán indokolnák – mindjárt ki is térünk majd rájuk. Viszont azt még mindenképp meg kell említeni, hogy vannak újrahasznosított énektémái, ez valahol az Us against the World és a Black Crown környékén csúcsosodik ki, de utána azért magára talál és jönnek a tőle megszokott melódiák. Mármint megszokott, de nem újrahasznosított, értitek…

Megmondom őszintén, a country-s hatásokat nemigen tudom hova tenni, mert nem vagyok a műfaj hazai nagykövete – az különben is a Szénégető Ricsi –, úgyhogy kicsit felhúzott szemöldökkel fogadtam őket, de mivel anno a Ballad of Hollis Brown-t meg a The Ghost of Tom Joad-ot is jóra tudtam hallgatni, így lenyeltem. Azt viszont tényleg sajnálom, hogy az előző lemezen csúcson pörgő tempót visszavették, sokszor talán túlságosan is, az akusztikus gitár túl nagy teret kap a lemezen, és valóban rámentek arra, hogy majd mindent együtt énekel több tízezer ember. És oké, értem én, a RA mindig is nagyszínpados banda volt, de nekem pont ez adta a pikantériát, hogy hc-punk dalokkal jutottak odáig, nem pedig több tucat Make it Stoppal. Itt pedig nagyon ráfókuszáltak  arra, hogy majd mindenki együtt ünnepel, táncol és óó-zik a koncerteken, miközben a gázpedált meg mintha kivettük volna az autóból. Tényleg bíztam benne, hogy a Nowhere Generation után jön majd egy Appeal to Reason-szintű folytatás – ahogy az a Witness-t követte az 2008-ban –, de úgy tűnik, csalódnom kellett.

A témák és a szövegek még mindig Tim erősségei, hiszen a lemez központi témája, a ricochet – vagyis hogy a tetteink hullámokat gerjesztenek és visszahatnak ránk, ahogy másokra is hatással vannak – egészen érdekes és szinte az összes dal jól illeszkedik a sorba, legyen szó akár önrendelkezésről, közös lázadásról, néma egyetértésről, társadalmi elköteleződésről vagy éppen mentális egészségről és érzelmi mélységekről. Továbbra is Tim az egyik kedvenc énekesem – a mostani teljesítmény ellenére is –, ugyanis neki bármikor elhiszem, hogy komolyan is gondolja, amiket énekel és üvölt, mindemellett a szemében olyan tűz ég még huszonöt év után is, amit mások csak kajtatnak egész karrierjük során. Szóval lényeg a lényeg, nem itt megy el a lemez, ráadásul a végére még erősödni is tud, ami igazából kuriózumnak számít manapság. A State of Emergency, Gold Long Gone, Soldier hármas baromi mélyen el tud kapni, a Prizefighter a végén pedig egy Bridges vagy Endgame, Miracle vagy Survive, esetleg Whereabouts Unkown-szintű zárást ad, ami indukál arra, hogy újra nekifuss, még ha nehezen is indul be. (Na jó, most be kellett látnom, hogy lemezzárásban is baromi erősek a srácok).

Szóval összegezve az van, hogy a Rise Against nem felejtett el zenélni, Tim szövegei és dallamai még mindig világbajnokok, egész egyszerűen csak egy csomó rossz produceri döntést hoztak a Ricochet készítése közben, és addig próbálnak nyújtózkodni, ahová szerintem már nem ér el a takarójuk – legalábbis ilyen mértékben semmiképpen sem. Nem tudom, hogy egy zenekar hányszor tud visszajönni a lejtőről, de ha valaki, akkor a Rise Against biztosan azok közé tartozik, akikbe még a Ricochet után is bizodalmamat helyezem. Nem fogom annyit pörgetni, mint a többit, nem fogom követelni a koncerteken, hogy erről miért nem játszanak még több dalt, viszont, ha egyszer szembejön, akkor elhallgatom és ennek tisztán csak a hangzás és az ösvénytévesztés az oka. Ha figyelmesen hallgatjuk, simán ott vannak az apróságok, ami miatt ez a banda még mindig helyet bérel magának a punkrock elitjében, viszont észre kellene venniük, hogy hiába öregszenek, ez bizony a rossz út. A producert és a keverésért felelős szakembert meg úgy rúgják ki, hogy a lábuk nem éri a földet.

Jam