Három évet váratott magára az egyik kedvenc bandám, hogy megrázza magát és kigurítsa a műhelyből a The Black Market utódját, amely ugyanott veszi fel a fonalat, de mégis inkább a régi vonalat követi, miközben a dallamosság rovására természetesen semmi sem mehet. Eközben az Endor bolygón cybercikizik az alsósokat, a Tatooine-on kigyulladtak az olajfúrók és niemandok vezetik a Galaktikus Köztársaságot. Jah, nem, várjál… csak a Föld pusztul még mindig!

Szóval arra akartam reflektálni, hogy ez a banda amellett, hogy a legnagyobb fesztiválok legnagyobb headlinerei között van számontartva, mégis ugyanazokkal a témákkal foglalkozik, mint amikkel közel húsz éve, a megalakulásuk idején. Viszont így sokkal többen hallják Tim hangját (micsoda hang is az övé…), így az üzenet is több fülhöz jut el, tehát talán még van mit tenni. Most éppen megkapják a magukét a környezetet pusztítók, az állatokat és növényzetet kiirtók, a kicsiket és nagyokat molesztálók, a Földet kizsákmányolók és természetesen az inkompetens politikusok is. Mi meg élvezzük, hogy tulajdonképpen ez a banda a szócsöve egy vagon olyan embernek, akik túl kicsik és jelentéktelenek a társadalom vezetőinek szemében, hogy meghallják őket, miközben a RA a legkisebbekkel is igyekszik foglalkozni, hogy érezzük, változtathatunk és nem vagyunk egyedül. Na, pont az ilyen és ehhez hasonló eszmék miatt imádom ezt a bandát már a kezdetek óta.

És igen, most jöhetnek a kődobálók, hogy mennyit puhultak és milyen élesen eltávolodtak a korai, hardcore-osabb vonulattól a srácok, de mivel régen is csak az alapok voltak egy picit gyorsabbak és erősebbek, Tim akkor is a melódiákkal hódított, így azt hiszem, ez azért mégsem akkora fordulat, mint egy Fall Out Boy vagy egy 30 Seconds To Mars esetében. És azt sem vitathatjuk, hogy Zackék még most is próbálnak néha-néha egy-egy keményebb pillanattal közelebb kerülni a szívünkhöz, illetve Tim is elenged pár üvöltést, még ha jóval kevesebbet is, mint anno. De hát közel 40 éves családapákról beszélünk, én azt mondom, hogy ez talán belefér. Amúgy meg, amíg olyan melódiákat kapunk, mint a Far From Perfect, a Politics Of Love, a Mourning In America, a House On Fire, a címadó, vagy az abszolút sláger Violence, addig nem hiszem, hogy túl sok okunk lenne keseregni.

Persze, zeneileg most sem fogják megváltani a világot, hiszen a punkos alapok az ugrálósabb, bológatósabb régióból és a sodró lendületű, egyszerűbb témákból állnak, mint eddig is, csak éppen az Appea To Reason és az Endgame rétegesebb gitárjátéka már annyira nem képviselteti magát. Viszont még így is markánsan elkülönül Tim ritmusa Zack szólóitól, míg Joe is maradandót skálázik nekünk egy-két helyen, amikor rá van kihegyezve az egész. Brandon pedig könyörtelenül és pontosan zakatol, mint mindig; mint korábban; mint a metronóm. Tehát nem ez az az album, ahol a zeneiségükkel átlépik a hiperűrteret, viszont ez a banda sosem erről szólt. Mindig is azt nyilatkozták, hogy „összehozunk egy alapot és azt majd Tim megtölti a varázslatos hangjával…”. Nos, erről szól ez a banda: Tim megtölt mindent a hangjával. Sokan mondják, hogy nincs már meg az az erő a hangjában, mint húsz évvel ezelőtt. Én ezzel vitatkoznék egy picit, ugyanis nemrég voltam Hooligans koncerten és Csipának nincs meg az a hangja, ami régebben volt. Tim-ről majd nyilatkozom június 6 után, miután lerombolják a srácok a Parkot. Viszont lemezen az égvilágon semmit nem érzünk ebből a hiányosságból, hiszen egyértelműen a dallamok viszik előre az egészet és remélem még fogják is nagyon sokáig. Nem lett a banda legjobb lemeze, de egy teljesen korrekt helyzetjelentés a világról és Amerikáról, na meg persze magáról a bandáról, hogy igen, még létezünk és hallatni is fogjuk a hangunkat! Urak, csak tessék, a színpad az Önöké!

Jam