Klipeken és lemezen is túl. Hogy milyen lett az amerikai srácok nyolcadik albuma? Kivesézzük. Az első beharangozóként megjelent "Lost in Forever" nekem nem nyerte el a tetszésem, kicsit desszert íze volt, mintha ilyet már hallottunk volna. Aztán nemrég kijött a lemez címadó dala, na, annál padlóztam egyet, mert zseniális lett. Annyira árad belőle a nu-metal (vagy minek nevezzem ezt 2012-ben, ahol már mindennek más a neve, mint ami??? Én maradnék ennél...), hogy egészen a ’90-es években éreztem magam, hogy régi P.O.D.-t, vagy éppen Limp Bizkitet hallgatok. Nos, megnyugtatok mindenkit, aki erre vágyik: a lemez 90%-a ilyen. Vagyis zseniálisan jó.

Az introként aposztrofált "Eyez" már felveteti a bólogatós kutya jelmezt a hallgatóval, ugyanis megy a rapelés a kicsit tördelt, de alapjában véve 4/4-es, cintányérral gazdagon megpakolt alapra. Aztán jön egy kicsi keménykedősebb refrén (de azért még óvatosan), valamint a szóló. Itt meg is állok és megragadom az alkalmat: a P.O.D. gitártémái mindig is változatosak és ötletesek voltak, most sincs ez másképp. Jók, ragadósak a témák, a szólók pedig élvezetesek, hozzátesznek a dalokhoz, nem csak azért vannak, hogy legyenek... és ez mindenképpen pozitív. Marcos Curiel-nek máris írjuk a piros pontot. A következő dal a címadó, ezt kiveséztem, lapozzunk. Eztán jön "A pop nóta" "Higher" címmel, amire azt hittem, hogy majd kilóg a sorból, de szerencsére csak a zene popos, a szöveg már visszatér a fentebb említett recepthez. Eztán a "Lost in Forever" szintén kivesézve, majd a "West Cost Rock Steady". Ebben a dalban Sen Dog vendégeskedik a Cypress Hill-ből és zseniális, amit csinál. Érződik a hatás, jó lett a kooperáció. Egyébként vannak még vendégek a lemezen, de Sen Doghoz képest olyan, mintha nem is lennének, mert elvesznek. Legalábbis nekem elvesztek. De ez a dal jó.

A következő tétel "Beautiful" címre hallgat és a lassú nóta szerepét hivatott betölteni a lemezen. Megmondom őszintén: nagyon sokszor hallgattam meg ezt a számot. Sőőt, majdnem merem mondani, hogy a kedvencem a lemezről. Ami azért fura, mert a tiszta gitáros, dallamos, nagyon megható jellegével igencsak kilóg a sorból, de valahogy mégis jó. A "Babylon the Murderer" és az "On Fire" szintén két klasszikus tétel. Előbbiben egyébként a refrénben tisztára olyan érzése van az embernek (már ha máshol még eddig nem volt), hogy egy benga fekete úriember énekel – mindenféle előítélet nélkül persze. Pedig ez is ugyanúgy Sonny. Eztán a "Bad Boy"-nál azt hittem, hogy Marron 5-ot hallgatok. Még ha egy kis autotune-os fejhangot is tettek volna bele, akkor tényleg elhittem volna. Nekem ez volt a másik olyan nóta a 11-ből, ami nem nyerte el a tetszésemet. Az ezt követő raggea alapú verssel és tempóváltós breakdownnal megtámogatott, punkos beütésű "Panic & Run" első hallásra szerelem volt, míg a zárótételként használt "I am" gitárszólójába szerettem bele. Úgyhogy a végét sikerült helyrehozni. Sőt, a végén a belassulás...igazán érdekes. Még ha hörögtek volna benne, majdnem elhittem volna, hogy Alesana-t hallgatok, ők szoktak élni ilyesmi lassulással. De megfért a lemezen és tetszett is.

Szóval összefoglalva: klasszikust idéző, jó témákkal hasító, bólogatós, vadulós nu-metal. Kell ennél több a P.O.D.-től 2012-ben? Mert szerintem nem. Engem megvett kilóra és még milliószor végig fogom hallgatni a lemezt annak ellenére, hogy az előző lemezeket annyira nem hallgattam rongyosra. Most viszont helyrebillentek a srácok a szememben. És hogy majdnem minden nótába képesek triolázós váltásokat rakni...esküszöm, mint a 90-es évekbeli Limp Bizkit. No de, ne térjünk el a tárgytól: jó a lemez, tessék hallgatni!

Jam