Elég ritkán foglalkozom a "klasszikus rock" műfajában tevékenykedő bandákkal, de a TGA-mel most kivételt kellett tenni, mert egészen jó a lemez. A "45" és a "Handwritten" volt a két előfutár a lemezről, amely megmondom őszintén, kicsit átverés a srácok részéről, mert egy pörgős, táncolható témákban és dúdolható dallamokban bővelkedő korongot vetített előre. Ehelyett kaptunk egy középtempós számokkal teletűzdelt, lassú dalokkal megfűszerezett, gyors dalt csak nyomokban tartalmazó lemezt. Ugye a marketing nagy úr, tehát okosan csinálták a srácok, csak ezzel mégis keserű szájízt hagynak az egyszeri hallgatóban... No mindegy, lépjünk túl ezen a dolgon.

Az alapból 11 dalt tartalmazó csokor (ami deluxe verzióben még plusz 3, amúgy nagyszerű nótát foglal magában) felemás. Azért felemás, mert hallgatja az ember, és annyira séma-hangzása van az egésznek, hogy ha nem lennének külön elnevezve a dalok, akkor szinte lehetne az egész egy nagy, 40 perces nóta is. Tehát ha azt mondanák, hogy a Green Day írta nekik ezt a lemezt és átmenetek nélkül követik egymást a dalok, simán elhinném. (á la Jesus of Suburbia...de az még egy nótán belül is változatosabb volt). Emellett mégis azt kell mondani, hogy dallamokkal és értékekkel teletűzdelt opuszokról beszélünk, mert szinte minden track tartalmaz olyan sorokat, dallamokat, lálá- és óóó-betéteket, amik miatt ragadós a dolog. Az értékek pedig legtöbb helyen a szövegekben keresendők, míg kevesebb alkalommal a kiegészítő gitár- és szóló-sávokban. Sajnos az ilyenekből nem sikerült túl sokat felpakolni a lemezre, kevés a fogós gitártéma. (példának okáért a "Mulholland Drive" végét, a már agyondicsért "45"-t, vagy éppen a bónuszként szereplő "Blue Dahlia" szóló részét említeném).

Összességében kicsit olyan, mintha keretbe lenne foglalva a lemez: (ahogy ez manapság szokott lenni stílusfüggetlenül majdnem minden zenekarnál) az elején és a végén ütős, fogós tételek, míg a közepén a töltelék nóták, hogy elég hosszú legyen. Ha én írtam volna a tracklistet, akkor a 3 bónuszdalt mindenképpen feltettem volna a korongra, akkor sokkal húzósabb és fogósabb lett volna az összkép. Persze mindig hozzáteszem, hogy ez egy szubjektív műfaj, amiben tevékenykedem, de talán abban egyet fogtok érteni velem, hogy a már említett "Black Dahlia"-t, vagy éppen a "Silver"-t vétek volt kihagyni az original dalcsokorból. Ettől függetlenül Brian Fallon és bandája egy minőségi lemezt hozott össze, ami nem lesz "méltó régi nagy híréhez", de legalább egy élvezhető, helyenként megcsillanó Bryan Adams-Bruce Springsteen ihlette, alaposan kidolgozott koronggal van dolgunk. A "National Anthem" pedig zseniális. Ezt így muszáj volt a végére...

Jam