Befutott az Green Day trilógiájának első felvonása, amely ugyan világokat nem fog teremteni, sem megváltani, de legalább egy kellemes, bő 40 percet el lehet vele tölteni. A marketinggépezet már vagy két hónapja ontja magából az újdonságokat, hol egy klip, hol egy botrány, hol egy drog- és italproblémákkal küszködő Billie Joe személyében... Ez pedig azért nagyon jó a Green Daynek, mert az új lemez előtt ennél többet nem is foglalkozhatnának velük. Persze hogy ebből mi igaz, és mi csak kitaláció, azt mindenki eldöntheti magának. Az viszont biztos, hogy itt az új korong, amely ha nem is teljesen, de egy kicsit visszakanyarodott a klasszikus GD dalok felé, úgyhogy én pozitívnak ítéltem a változást.

Bár meg kell mondanom, hogy az "American Idiot" és a "21st Century Breakdown" olyan lemezek voltak, amelyeket ronggyá hallgattam, de mégis a klasszikus GD korszak a "Warning"-gal 2000-ben lezárult. Most viszont, ahogy hallgattam az új korongot, sokszor olyan benyomásom volt, mintha a "régi szép időkben" lubickolnék, ezért pedig hálás voltam. Történt mindez azért, mert hiába nyilatkozták Billie Joe-ék, hogy ez a legkreatívabb időszakuk, dőlnek belőlük a dalok, meg hogy visszanyúlnak a régi jó dolgokhoz...manapság ki hisz az ilyesminek? Minden banda ilyen nagy szavakkal dobálózik, aztán meg jönnek ki a förtelmesebbnél förtelmesebb albumok. Legalább az „Uno!” ennél több.

Ugye már a fél lemezt ismerjük klipekből, élő videókból és simán kihozott "csak zenéből", ezért én inkább a másik felével foglalkoznék kicsit. De még annyit, hogy a "Kill the DJ"-t lehúztam, hogy unalmas. Ezt most visszaszívom, ugyanis ebben a lemezkörnyezetben zseniálisan el van helyezve, és üdítő színfoltként hat a punk-rock dalok között. Szóval egy tökéletes példa arra, hogy nem túl kiemelkedő dal is lehet jó, ha jól van beágyazva. Meg is lepődtem, hogy dúdoltam napokig, de hát ez van. Szóval új dal a "Carpe Diem", amely nekem valamelyik régi dalt idézte fel, de ha a fejemhez fognának egy pisztolyt, akkor sem tudnám megmondani, hogy melyiket. Szóval ez annyira nem jött be, mert kicsit önkoppintás jellege volt. Bár ha hozzátesszük, hogy azért a GD stíluson belül szokott maradni és ritkán csinál szélsőséges dalokat, akkor majdnem minden számra ezt mondhatnám... de lépjünk most ezen túl. Meg a "Fell for You"-n is, mert körülbelül arról is ugyanezt tudnám elmondani. Viszont azt legalább tudom mihez hasonlítani: a "Jesus of Suburbia" egyik részéhez.

Itt van még nekünk a "Loss of Control" és a "Troublemaker", amelyek viszont már sokkal érdekesebbek. Míg előbbi végre kapott egy kis sebességet a "Let Yourself Go"-hoz hasonlóan (csak ebben kevésbé jó a refrén), addig utóbbi egy akusztikus gitárral támogatott, könnyed, Offspring-dalokat idéző alkotás. Nekem ez a két dal nagyon bejött. Ezután az "Angel Blue" rock n roll-os gitártémája és punkos száguldása már csak kedves ráadás volt, míg az "Sweet 16" felteszi minderre a koronát. (Mivel ehhez a dalhoz személyes élményt tudok kötni, nekem ez lett a lemez csúcspontja...) Pedig nem egy kiemelkedő dal, az "Angel Blue" zeneileg, dallamilag simán veri, de hát mit tehet az egyszeri újságíró, ha ez érinti meg...? Az utolsó ismeretlen dal pedig a "Rusty James" volt, amely szintén egy kicsit átlagosra sikeredett, de ettől még bőven a hallgatható kategóriába tartozik. Talán csak a 4 perc pluszos hossza miatt tűnik kicsit unalmasnak. Az "Oh Love" pedig méltó lezárása az albumnak, várom a folytatást!

Jam