Évek óta csinál "csendesülős" koncerteket a zenekar, ezek a Szentimentálé estek. Most, hogy ne kelljen nélkülöznie senkinek, aki esetleg ilyesmi hangulatra vágyna, Zoliék megörökítették a nótákat. Azért a hangulat szót használtam, mert ez a lemez tényleg arról szól, hogy fel kell venni egy nyugodt, elvont lelkiállapotot (mint általában a Beck Zoli szövegeihez) és akkor élvezhető ez a dolog. A két kihozott klip (az "Egypár" és "A világ lepedője") egy kicsit azért csalókák, mert a többi dal sokkal békésebb és nehezebb (természetesen itt az emészthetőségre gondolok). De az az igazság, hogy nagyon nem is kell túlragoznom ezt a lemezt, hiszen a dalcsokor az évek során előadott és csiszolódott szerzeményekből tevődik össze. Mármint, hogy pontosabban fogalmazzunk: a szentimentálé esteken előadott dalokból, amik ugyebár nem kerültek fel egyetlen nagylemezre sem. Szóval, ha azt vesszük, akkor 15 új dalt kap a hallgató, plusz egy pár régi, saját sláger akusztikus változatát, valamint négy feldolgozást. Összesen 28 dalt, amely mindennek mondható, csak éppen kevésnek nem. Hogy aztán ki meddig bírja, az már megint egy más kérdés, mert nálam is volt nem egyszer olyan, hogy inkább betettem a "Városember"-t, hogy történjen már valami. Viszont alváshoz tökéletes.
De hogy a technikai részről is ejtsünk pár szót: mint mondottam, az akusztikus hangszerek (gitárok, jazz-gitár, kis seprűs dobolgatás, zongora túlnyomó használata) dominálnak, fúvósok is több ízben vendégszerepelnek, de minden csak aláfestés Zolinak, aki a legbensőségesebb szövegeivel ajándékoz meg minket. A legszembetűnőbb egyértelműen a "Cipeld helyettem" ("g*ci!" - a nyomaték végett), amelynél le sem lehetne tagadni Bérczesi Robi hatását, ugyanis a "Lidocain"-os szövegmondás találkozik a Zoli-féle kreatív csavarral, megidézve a Bergendy "Iskolatáskáját" is. Amelynek még nagyobb érdekessége, hogy ez is az egyik feldolgozott dal a lemezen (mármint az "Iskolatáska"). Számomra hangulatban, zeneileg és szövegileg is messze maga mögé utasít mindent az "Olyankor", amelyben Zoli szenvedése tökéletesen alá van támasztva, az előtérbe helyezett basszus és a jazz-gitár alkalmazása olyan páros, amely mindig megdobbantja a szívemet... "Olyankor eltalál".
Saját és egyéb nóták feldolgozásánál a "Szelet kiabálunk" a capella verziója érdemel említést, meg talán a "Bogozd ki", amely így egy kicsit sem üt, viszont kellemes meglepetés a latinos szólórész. Mondjuk nekem élőben már volt szerencsém hallani valami hasonló verziót, szóval nem dobtam tőle túl nagy hátast. Az a gond, hogy alapból azokat a dalokat kapjuk meg akusztikus verzióba, amelyeket el is tudunk úgy képzelni ("Azt hittem érdemes", "Jó január hercege"...). Ennyivel láttam meglepőbbnek és jobbnak anno az Alvinék "Unplugged" lemezét (bármennyire is nem vagyok a híve), hogy olyan dalokat oldottak meg "elektronika nélkül", amelyekről sosem gondoltam volna. De mivel az ipszilonéknál ez mind csak bónusz, ezért nem kötök bele.
Összességében egy maratoni hosszúságú, élvezhető lemezt kapunk, de azt mindenképpen el kell mondani, hogy ez sokkal kevésbé mainstream, mint az "igazi" 30Y. Szóval mindenképpen azoknak ajánlom, akik már megunták Berzsenyi, Csokonai vagy Kazinczy műveit és kellően szentimentalista hangulatban vannak (értsd: lent vannak alfában...). A többiek is lapozzanak bele, mert lesznek kedvencek, de ők inkább várják meg az új lemezt, amire talán nem kell majd újabb két évet várni.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.