Október 25-én megjelent a Konyha zenekar hatodik nagylemeze, amely az Elveszíteni hoztam címet viseli és amit azzal az ígérettel hoztak el, hogy visszatérnek a 2010-ben lefektetett rockosabb, mocskosabb alapokhoz.

Amikor előszőr szembekerült velem a lemez, és még nem kezdtem el hallgatni, (csak a címeket olvastam végig) meglepve láttam, hogy az elmúlt három év terméséből összesen egy dal van rajta, amit nem sajnáltam, mert így eggyel biztosabb lehettem abban, hogy Szepesi Matyiék tartják magukat az ígéretükhöz és egy rock lemezt adnak ki.

A lemez a Madridi gép című dallal nyit, ami rögtön megmutatja, hogy mire számíthat a hallgató, és az urak nem hazudtak, itt tényleg nem az elmúlt öt év rádiósabb hatású muzsikái fognak dominálni. Az egész lemezt két dolog lengi be: az egyik a kosz, ami a remek keverésnek–masteringnek és a rendkívül változatos játéknak köszönhetően nem fullad unalomba, a másik pedig a kétségbeesettség, ami hol bohókás, hol dühös, hol pedig reménykedéssel van fűszerezve a dalszövegekben.

A dalok nincsenek bő lére eresztve, a 8+1 tétel összesen bő 28 perc lett, amivel ez az együttes legrövidebb lemeze, de ezzel nem volt semmi gond, mert itt egy perc alatt is rengeteg dolog történik egy dalban, mégsem érződik túlzsúfoltnak, mint a Carson Coma legtöbb száma, vagy éppen a Konyha ötös lemeze.

És nincs Konyha lemez kuriózumhangszerek nélkül, a második számban például rögtön domináns szerepet játszik a zongora, viszont a fúvósok csak a harmadik dalnál checkolnak be, és azon, valamint a Nem mondhatok le magamról című dalon kívül nincsenek is jelen a lemezen.

Ha már szóba került a Nem mondhatok le magamról, ami az egyetlen dal az elmúlt évek pop-os terméseiből, teljesen újra lett hangszerelve és ez lett az egyetlen lassú szám a lemezen, mégsem érezi azt az ember, hogy megtöri a ritmust, sőt, itt kerül képbe a remény, ami kell is, hogy átvezessen a bohókásabb, de szintén mélyre nyúló dalokhoz.

A szövegek terén viszont teljes megújulás történt. Ez eddig a legkomolyabb Konyha lemez, ami a témákat illeti, szóba kerül a depresszió, az addikció, a rossz döntéseknek köszönhetően elvesztegetett idő és a beletörődés is. Örültem, hogy ennyi nehéz téma ellenére sem egy Esti Kornél lemezt kaptam, és nem éreztem azt tíz perc után, hogy felvágom az ereimet, esetleg hogy szarul szól a lemez.

Ha már a lemez hangzásáról beszélünk, akkor meg kell említeni, hogy a bonus track-en kívül mind a 8 számot Haller Dániel, a zenekar basszusgitárosa keverte, és érződik is – főleg az Analóg című számnál –, hogy a basszusnak dominás szerepe van, és remekül váltakozik a punkos agresszívabb, és a jazz-es tappingelősebb, technikásabb, dallamosabb basszusjáték.

Érdemes megemlíteni a hangszerelésnél még két dolgot: az egyik, hogy az elektronikus dobos megoldásokat, meg úgy en bloc az elektronikát elfelejthetjük, de Badics Márk dobol úgy, hogy ez inkább előnyére váljon a lemeznek. A másik, hogy vannak gitárszólók, de nem virgák, nem ujjtörők, inkább kalandosak, mint egy road movie. És ez mondható el az egész lemezről. A Konyha hatodik lemeze egy road movie a lélekben, ahol minden szétszóródott, viszont mindenkinek segít megtalálni azt, ami éppen hiányzik, hogy az út végén nyugtázzuk, hogy megvan, amit kerestünk. És lehet, hogy ez a lélek kicsit kupis, kicsit sebzett, de It’s OK.

LORD Jakab