A több, mint három éves hiátus után gyakorlatilag a semmiből bukkant fel újra a FOB legénysége. Most csak a lemezzel foglalkozunk bővebben, de mindent összevetve csak annyit: na, így kell visszatérni! Sok atrocitás érte a bandát amiatt, hogy hogyan lehet Save Rock n Roll egy olyan album címe, amely már köszönőviszonyban sincs a rockzenével? Meg hogy minek pakolják tele a zenét elektronikus zajokkal és kacsintgatnak szerteszét a zenei szélrózsa minden irányába? Megmondom miért: azért, hogy aztán letegyék nekünk az asztalra 2013 egyik legjobb lemezét, amelyen a 11 dalból 11 lesz akkora sláger, hogy ki kell bontani az ajtókeretet, hogy beférjen a házibuliba... Nem tudom, lehet, hogy velem van a baj, de szerintem a Fall Out Boy sohasem volt rockzenekar, így a folyamatos fejlődés mellett azt, hogy változtak az évek során, én maximálisan el tudom nézni. Mint ahogy el tudtam nézni a tragikus sorsú My Chemical Romance-nek, a személyes kedvenc 30 Seconds to Mars-nak vagy éppen a Linkin Parknak. Nincs azzal semmi baj, ha hangszerparkot vált egy banda, ha megmarad az esszenciája, amitől önmaga marad. A Fall Out Boy pedig még ma is ugyanúgy Fall Out Boy, mint 10 évvel ezelőtt.

Szóval visszatérve a zenére: zseniális. Gyakorlatilag ezzel az egyetlen szóval le lehetne zárni az egész kritikát, odaírnám a végére, hogy 10/10, aztán mehetnék vissza újra meghallgatni a lemezt. De, hogy ne maradjak senki adósa, kicsit mélyebben is belevájtam magam a dolgokba. A zenéről annyit, hogy a hegedűtől a zongorán át, az elektromos dobszerkótól a különböző számítógépes effektekig minden megtalálható a dalokban. Viszont ezeknek egy olyan egyvelegét kapjuk a klasszikus hangszerekkel karon öltve, amely mutatja, hogy a végletekig kigondolt és tökéletesen kivitelezett munkával van dolgunk. Emellett pedig, ha egy kicsit mélyebbre ásunk a Youtube tengerében, akkor megtalálhatunk néhány dalt az új lemezről élőben vagy éppen egy szál akusztikus gitárral előadva, amely azt hivatott bebizonyítani, hogy mindenféle elektronika nélkül, puritán valóságukban is zseniálisak a dalok...

Ennek legnagyobb alátámasztása és egyben oka természetesen Patrick hangja, amely egész egyszerűen párját ritkítja a világon. Ha mutat még egy olyan embert valaki, aki ekkora hanggal rendelkezik, amit ilyen jól ki is tud használni, akkor tegye, mert én nem ismerem... A FOB lemezek egyébként is jól mutatják, hogy az úriember hogyan fejlődött időről időre, míg végül ide jutott, hogy 2013-ban még mindig meg tudja fejelni a saját munkásságát pár váratlan húzással. Ráadásul ezeknek a húzásoknak most csak a fele szól arról, hogy jobban énekel, mint valaha és arról, hogy több fejhangot használ, mint egész életében összesen. A másik fele arról szól, hogy a háttérbe tud vonulni, hogy átadja a terepet zenészkollégáinak, megosztozik a vokálon Pete-tel, Joe-val, sőt még Andy-vel is, aki a dobok mögül segít be a csordavokáloknál. Apropó vokálok: minden dal tartalmaz olyan visszatérő motívumokat, amelytől egyedi és nagyszabású lesz. Persze azért olyan messzire nem mentek, mint Jared Leto a This is War elkészítésénél, hogy rajongók hangját keverték a lemezre, de hogy sokat hallgatták ezt a 30 Seconds to Mars albumot, arra nagy tétben mernék fogadni. Amely egyébként nem is baj, hiszen ezen dallamok nélkül ez a lemez fele ennyire sem lenne jó. Ami pedig a vendégművészeket illeti: a lemez leglassabb dalában, a Just One Yesterday-ben Foxes-vokált hallhatunk, a rap és hip-hop vonalat a The Mighty Falls-ban Big Sean, a Rat a Tat-ben pedig Courtney Love képviseli, míg a lemez epikus címadó dalához kölcsönkérték Elton John ének- és zongoratudományát, valamint a Scooter női gépénekesét... Ha pedig még így sem lenne elég színes az összkép, akkor ott a Young Volcanoes, amely minden tábortűz körül fel fog csendülni a jövőben. Különben lemondok!

Egyszerűen nem tudok belekötni semmibe. Hiába hittem azt a Miss Missing You intrójánál, hogy Magnum mindjárt befarol a piros Ferrarijával és a kibuggyanó mellszőrzetével, hiába a sok elektronika vagy éppen a megkérdőjelezhető vendégművészek...nekem ezekkel együtt is eddig ez az év lemeze. Nem is nagyon hiszem, hogy bármi is lekörözi majd (talán csak az új 30 Seconds to Mars). Aki meg nem hiszi, az járjon utána, aztán a szívem meg erre van, ide tessék a köveket dobálni...

Jam