Harmadik lemezét adja ki a hampshire-i banda: minden lemez más, mindig fejlődnek és mindig hoznak valami olyat, amely miatt újra beléjük szeret az ember. Ez a Bury Tomorrow igazi ereje! A Portraits is zseniális lemez lett anno 2009-ben, de az áttörést csak a 2012-es The Union of the Crown hozta meg a banda számára, amellyel egy csapásra világszinten is ismertek lettek. (Mondjuk ehhez kellett egy Nuclear Blast és olyan slágerek, mint az An Honourable Reign vagy a Lionheart). Aztán a turnék és a stúdiómunkálatok közben bekúszott a félelem az egyszeri rajongó zsigereibe: hova tovább? Majd érkezett a Man on Fire, amely egy csapásra eloszlatta az összes kétséget: hiába a gitáros váltás, az sem baj, hogy most csak két évet vártak a srácok az új lemezzel, hiszen ez bizony üt! Így tehát, amikor megjelent a komplett album, nem is nagyon tudtam mit kezdeni a sok információval, csak ültem és nyálcsorgatva hallgattam az új slágereket. Ugyanis ez a banda nem dalokat ír, hanem slágereket. Aki nem hiszi, annak utánajárunk!

Szóval kicsit részletesebben: Daniel hangja lemezről-lemezre javul és (ahogy azt az előző korongnál is mondtam), most van a csúcson. Remélem, erre majd rácáfol a negyedik hallgatnivalón. Emellett Jason vokálja annyira jó, hogy orgazmus! Egyszer valaki azt mondta, hogy "nekem nem is kell más, csak erőszakoljon meg Jason a hangjával". No mármost, akármennyire is perverzül hangzik a dolog, ezzel bizony így van mindenki, aki csak hallja szegényt énekelni. Pedig ő csak egy visszahúzódó, szégyenlős ritmusgitáros egy bandában egészen addig, amíg a mikrofonhoz nem lép. Ott ugyanis átváltozik és klasszis lesz, egy pillanat alatt. Annyira tiszta, zsigeri, ösztönszerű énektechnikája van, hogy beleborsódzik az ember háta az összes melódiájába. Pedig a srácok igyekeztek minden eddiginél súlyosabb alapokat összekalapálni, plusz Daniel ordításai is szinte már nem is gyomorból, hanem sokkal mélyebbről (minimum a pokol egyik bugyrából) törnek fel, de ezt annyira jól ellensúlyozzák az éteri, epikus, tiszta refrének, hogy az szinte már maga a tökély. Zeneileg nem sok minden változott, az előző lemezeknél már bevált képletet alkalmazzák a legtöbb dalnál, de valljuk be, hogy nincs is ezzel olyan nagy gond, hiszen a metalcore erről szól. Plusz, ami az egyik legnagyobb pozitívum nálam: egy csepp elektronika nélkül, pusztán a három gitár és a dob segítségével írnak olyan dalokat, amelyekre a legtöbb zenekar csak áhítozik.

Kötekednék szívesen, de azon kívül, hogy egy kicsit repetitív a dalok szerkesztésmódja, nem igazán tudok belekötni, hiszen még így is minden szerzemény kap egy olyan egyedi felhangot, amelytől egyből megismerjük, hiába a 16 (!) dal a lemezen. Apropó: érdemes a deluxe editiont beszerezni a korongból, hiszen a The Torch és a Watcher akusztikus verziói nagyon el lettek találva (micsoda meglepetés...), míg az egyetlen hangos bónuszdal, a Hail the Lost annyira megható és magával ragadó, hogy sírás közeli élményt okoz, valahányszor meghallgatom. Kiemelnék szívesen pár slágert, de inkább olvassátok el a tracklistet, mind azok. Így kell, kérem alássan, lemezt írni 2014-ben. Köszönöm, hogy hallhattam!

Jam