Végre-valahára visszatért Danny Worsnop a banda élére és ez egy olyan kreatív hullámot indított el az Asking berkein belül, hogy még nekem is sikerült lenyugodnom a The Black okozta hátraarc után. Nem mondom azt, hogy az egy rossz lemez lett volna – sőt, mi több, az sokkal Askingesebb volt -, de mégis vitathatatlanul jobban szeretem Danny hangját. Hát még ezeket az újfajta zenei törekvéseket!

Gyakorlatilag a metalcore és a post-hardcore majd’ minden stílusjegyét sikerült levetkőzni és a Bring Me The Horizon utóbbi lemezei vagy éppen a Dannyvel közös utolsó Asking-album (From Death to Destiny, 2013) nyomán írni egy ízig-vérig poprock sláger-lemezt. Ami azért nagy teljesítmény, mert én már a From Death-re is pont ugyanezt mondtam. De nem tehetek róla, ha Danny vlagyivosztoki rabok szökéséről olvasna a Pravda-ból eredeti, autentikus orosz nyelven, én még talán azt is baromi szívesen hallgatnám. Van ennek az embernek valami olyasmi a hangjában – valószínűleg a torokműtéteknek köszönhetően -, amitől eldobom az agyamat. Az pedig, hogy Danny-vel az elektronika is masszívan visszatért, de mégsem a telehányt trance-effektekkel, hanem a szépen megkoreografált aláfestésekkel, az már csak hab a tortán. Nem volt nekem bajom Danis Stoff énekteljesítményével sem – jó, talán az élővel egy kicsit, lévén többet playbackelt, mint Jared Leto -, de mégis összehasonlíthatatlan a két karakter. Egyszerűen Danny az Asking énekese és pont.

A végeredményt tekintve nagyon jót tett nekik ez a külön töltött idő, ugyanis elindul a lemez és az arcunkba mosolyogva közlik az urak, hogy „nem-nem, ez már nem agyatlan nulladarálás”! Itt kérem, rap van, éneklés van, katarzis van, tömény elektronikahasználat van, és néhol még gitárdallamok is vannak, amelyek ugye igencsak elenyésző arányban fordultak elő a korábbi lemezeken. És Danny leénekli a csillagos eget is! Menetelnek előre a dalok és csak meg- és meglepődsz, hogy ez a dal jobb, mint az előző. Nem, ez még jobb! Várj…ne már… És ez így megy a Rise Up-ig mindenképpen, amikor is kijön az az irgalmatlan magas és kész, beleejakulálsz a gatyádba és álomra hajtod a fejed. Aztán jön a When The Lights Come On döngölése, az Under Denver popja, a Vultures akusztikja, az Eve odabaszása, az I Am One slágeressége… és végül az Empire, ami újra felébreszt és most is arcon csap, csak éppen ez fáj, de irgalmatlanul! Könyörgöm, ez MI EZ? Nem tudok napirendre térni felette. Miért kellett ezt a baromira jó lemezt elrontani egy ilyen semmiséggel, ráadásul egy ilyen előadóval? Érthetetlen… Utána már a Room 138 sem olyan élvezetes annak ellenére, hogy ez is egy kellően erős dal. Igazság szerint, ha nincs ez a Bingx-szel közös förmedvény, akkor szinte a tökéletes modern metal lemez címkét is odabiggyeszthetnénk a korongra, de így csak annyit tudok rá mondani, hogy megvolt benne a lehetőség. Imádom a kooperációkat a művészek között, a Slaves többször is bemutatta, hogy hogyan kell rap-előadóval közreműködni és kedves Asking: kurvára nem így! A többi rész viszont ötös, de a csillag elmarad.

Jam