A skót metalarcok nem dobálóznak minden évben friss lemezzel, viszont ha előhozakodnak valamivel, akkor az velős lesz és bőven lesz mit emésztgetni utána. Öt évvel és egy gitároscserével a hátuk mögött viszont még most is bátran kijelenthetjük, hogy van helye a modern heavy metal/metalcore szcénában a bandának, hiszen az Era egy életerős banda képét mutatja, akik ugyan nem fogják megváltani a világot, de legalább tudnak jó dalokat írni.

Mindjárt a korong elindulásánál muszáj felkapnunk a fejünket, hiszen a Clarity/Crown Of Misery kettős úgy galoppozik át rajtunk, hogy csak pislogunk, mint hal a szatyorban, hogy hova is kerültünk. És igazából ez az érzés körülbelül 55 percen keresztül ki is tart, hiszen a banda nem igazán enged a szorításból, és ha levegőt szeretnénk venni, akkor arra vajmi kevés esélyünk lesz a dalok közben. Egyedül az I Am Oblivion, Pt. II, a Shiver és talán a Gatekeeper-Ruina kettős közben, ugyanis ezek azok a tételek, amelyek annyira nem sodró lendületűek és van időnk egy picit körülnézni, hogy miről is van szó. És pont ezért talán ezek a dalok voltak azok számomra, amik annyira nem is találtak el, hiszen érződik rajtuk, hogy kilógnak a sorból. Mindezzel együtt viszont paradoxon, de nagyon kellenek ezek a tételek, hiszen 55 percen és 13 dalon keresztül ugyanazon a fordulatszámon pörögni eléggé botorság volna, ráadásul nem kis mértékben unalmas is. Kiemelném, hogy nincs rossz dal a lemezen, mind a 13 tétel kellő odafigyeléssel lett megalkotva, mégis az van, hogy túltolták a srácok ezt a metalkodást és összességében nézve az egészet korántsem kapunk olyan pozitív látképet, mintha csak egy-egy tételt emelnénk ki az összességből.

És itt el is érkezünk a lemez legnagyobb problémájához, ugyanis hiába a lassabb, bólogatósabb tételek, a legtöbb dal kőkemény darálda, amivel még nem is lenne akkora probléma, viszont az, hogy szinte lehetetlen őket megkülönböztetni, az már sokkal fájdalmasabb. Van pár olyan momentum, amire felkapja az ember a fejét és onnantól az az egy-két dal már megvan és kiemelkedik a rifftengerből, de alapjában véve egy nagy massza az egész lemez, amit csak néha-néha tör meg egy hullám, amúgy tükörsima a vízfelszín. Én pedig ezt mérhetetlenül sajnálom, mert hatalmas potenciál van a skót ötösfogatban, amit a tiszta ének hiánya és a futószalagos dalszerkesztés nem igazán enged a felszínre törni. Félreértés ne essék, bírom Scott Kennedy hangját, de 55 percen keresztül igazán fárasztó ugyanazt a tónust hallgatni, főleg úgy, ha az alapok se igazán változatosak. Viszont amikor jönnek a refrénekben a tonális screamek és a csordák, akkor igazán hidegrázós pillanatokat is elcsíphetünk. Kár, hogy ritkán és azt sem hosszú ideig. Mindemellett a Steven Jones-Craig Gowans páros próbálkozik külön-külön dallamokra használni a két gitárt, sőt, néhol egy kósza szóló is felüti a fejét, de nincsenek igazán megjegyezhető dallamok, amiket bárhol meghallasz, elkezdesz fütyörészni. Kár érte, mert néha nagyon jólesik pár dal erejéig csak acsarkodni és bólogatni a pure metal-ra, de 2018-ban ahhoz, hogy emlékezetes alkosson egy banda, kell egy ’olyan’ hang vagy egy kiemelkedő zenei alapokat szállító muzsikus, aki képes a figyelmet fenntartani majdnem egy teljes órán keresztül. Sajnos itt egyik sincs meg, de ettől eltekintve egy kellemes hallgatnivaló, ami ideig-óráig leköti a hallgatót és valószínűleg élőben is jól fognak működni az új tételek. De lemezen ez kicsit most sok, és kevés is lett egyben…

Jam