… még aktív volt és gyakorlatilag a hazai underground rock/metal színtér egyetlen vlogja, én még éppen érettségire készültem és futtában csak annyit láttam az egészből, hogy két srác ökörködik mindenféle rendezvényeken, mindenkit ismer és baromira jól érzik magukat. Most, bő egy évtizeddel később iszonyatosan megnyugtató a tény, hogy még mindig pont ugyanerről szól az egész!

Gondolkodtam és arra jutottam a szombati (nevezzük tűzijátékhelyettesítő augusztus 20-i programnak) Budapest Parkos Kettőnégy fesztivál után, hogy teljesen felesleges lenne egy „ez ezért volt jó, ez meg ezért nem” cikket kanyarítani erről az egész eseményről. Ennek számos oka van, megpróbálok inkább mindegyikbe belecsípni egy kicsit, hátha a végére megértitek, hogy mégis mi játszódott le a fejemben az események alatt. Mindjárt kanyarodjunk is vissza a bevezetőben taglalt évtizedhez, ami eltelt, amióta kvázi inaktív a Dani és Bálint vezette Kettőnégy. Egyrészt felnőtt az a generáció, akik rajtuk szocializálódtak és már legtöbbünknek nem az a legnagyobb gondja, hogy hétvégén miből vegyünk minél több kannást, hogy aztán a Dürer kisteremből már csak haza kelljen teleportálni, hanem a legtöbbünk családos ember, saját munkával, saját háztartással, saját családdal. Ez nyilvánvalóan egy olyan fordulat, amire akkor senki nem gondolt, ma viszont már kb. senki nem emlékszik az akkori fiatalok közül, hogy milyen is a gondtalan, felhőtlen fiatalság, amikor tényleg semmire nincs gondod az életben. Nem akarok túl szentimentálisnak tűnni, úgyhogy itt be is húzom a féket (a rózsa piros, az ibolya kék… hogy a nosztalgiavagont tovább gurítsuk), és rátérek arra, hogy tulajdonképpen ebből a boldog ifjúságból adott vissza egy szeletet a szombati este, amiért nem tudok eléggé hálás lenni. Az akkori bandák, az akkori dalok, az akkori ismerősök és persze a két akkori főhős tért vissza egyetlen nap erejéig, hogy visszarepítsenek minket abba a korba, amikor még miénk volt a világ.

Másrészt az is felötlött bennem, hogy Bálinték eltűnésével majd’ tíz évig volt egy akkora luk ebben a vlogolós, metalos, underground koncerteken ökörködős, bulikba járós szcénában, hogy nem is tudtuk, mennyire hiányzik egészen addig, míg el nem kezdtük a Fülelőt. Persze, visszatekintve a kis montázsokon, amik a zenekarok előtt mentek le a színpadokon, illetve visszagondolva az akkori, zseniális adásokra, realizálni kell, hogy mi még mindig kismiskák vagyunk a nagy elődökhöz képest, de amikor valaki odajön és a Kettőnégyhez hasonlít minket, az azért szívmelengető tud lenni. Barokkos, költői túlzás, nyilvánvalóan, de szívmelengető. Szóval hiába csinálunk hasonlót, akkor is az az érzésem, hogy ez a luk továbbra is ott tátong a youtube szívében – hiszen most már a platform és a technika is bőven adott az egészhez -, és évente egy Gumizsiráf díjátadó vagy éppen egy Parkos minifesztivál kevés a boldogsághoz, éppen csak a túléléshez elég. Nyilván a Daninak meg a Bálintnak van annyi elfoglaltsága, hogy egy rendszeres vlogra – amit testközelből tudunk, hogy mennyi időt, energiát és pénzt visz – ne legyen idejük, úgyhogy ennyivel kell beérnünk, amit kapunk, ezeket viszont maximálisan meg kell becsülnünk! Viszont azt se felejtsük azért el, hogy fordult annyit a világ szerencsére, hogy egy ilyen rendkívül király kis fesztivált már össze tudnak hozni az ő nevükkel, ráadásul a Budapest Parkban, ahol a két színpad és a profi körülmények olyan hátteret adnak az egész rendezvénynek, amilyet érdemel.

Harmadszor pedig olyan bandákról észrevételeket írni, akik konkrétan hosszú évek, sőt majdnem egy évtized óta inaktívak, de vállalták, hogy erre az estére összeállnak és erejükön felül teljesítenek, az szerintem méltatlan és pofátlanság lenne. Éppen ezért hatalmas főhajtással adózom elsősorban az Insane bagázsának, akik foghíjasan, de minden rést betömködve olyan showt kanyarítottak, hogy néhány ma is aktív, sokkal többet elért banda simán példát vehetne róluk. Második helyre a The Grenma-t tenném, akik ugyan néha-néha összejönnek nosztalgiázni pár koncert vagy egy új dal erejéig, de ők is inkább az inaktív, semmint az aktív bandák táborát erősítik. A The Idoru ugye most visszajött félgázzal, de azért még őket is a demilitarizált zónába helyezném, hiszen a Useme mellett Szalkai apánknak nincs annyi ideje s energiája, hogy fullon hajtsa a srácokat. A Satelles és a Petofi, bár derekasan helyt álltak és nagyon bírom is, amit csinálnak, ők azért inkább a fiatal, feltörekvő bandákhoz tartoznak, úgyhogy őket kevesebb nosztalgiával, viszont sokkal több friss emlékkel tudtam hallgatni. Velük még bőven találkozunk majd a jövőben. A végére pedig maradt a Fish!, a legaktívabb és a legmagasabbra jutott banda mind közül, akik továbbra is az ország legjobb koncertbandája és ez még egy törött lábú Matyival és egy relatíve fáradtabb, öt bulin túl járó közönséggel is bátran kijelenthető. Ráadásul azt sem felejteném ki így a vége felé, hogy a hat bandából néggyel már álltam egy színpadon, amikor még mindenki aktív volt – tehát nem manapság, így kitalálható, hogy melyik az a négy -, és mindenki csupaszív és segítőkész emberke, akik megérdemlik a rivaldát és a korrekt bánásmódot a részemről. Szóval nem fogok kitérni rá, hogy ki hol hibázott, ki hol volt hamis és a többi, és a többi, mert egészen az első pillanattól az utolsóig olyan édes nosztalgiával és szívemben köszönettel buliztam végig a koncerteket, hogy nem is igazán akartam és nem is tudtam ilyesmire figyelni. Főleg, hogy ez az egész nem erről szólt. Hagytam, hogy előtörjenek az emlékek, hagytam, hogy visszaidéződjön bennem az összes régi dallam és szöveg és átadtam magam a tíz évvel ezelőtti életérzések kavalkádjának. A koncertek közötti játékok pedig már csak habok voltak azon a verbálisan elkoptatott tortán, ami majd’ minden cikkben előjön, de ha előjön, akkor bizony boldogok vagyunk tőle, mert jó élményekkel távoztunk. Ennél jobb élményeket pedig keresve sem találhattam volna augusztus 20-ra, még egy méregdrága tűzijátékkal meg 350-es korsó sörökkel sem… Bálint és Dani: egyszerűen KÖSZI!

Jam