Hazánkban az idén megmutatkozó Boston Manor igen vegyes érzelmeket váltott ki Jamból, hisz velem ellentétben nem volt velük tapasztalata, így nyilván én kaptam a becses szerepet, hogy nyilatkozzam az új konceptlemezükről, mely a Datura címet viseli.
A 2021-es Desperate Times, Desperate Pleasures EP után ismét szintet léptek Henryék, lassan meglátjuk, ahogy a dalok beülnek kényelmesen a hangulatos, befelé fordult, de kifele reflektáló atmoszférába, az alkonyat és a hajnal közé. Mert kétségtelen, hogy ezek a dalok nem a nappal dalai, hanem a hajnali két óra sötét szólamai. Azt szögezzük le még minden előtt, hogy a srácok nagyon megosztó zenét adnak ki magukból, külföldi életem során megtanultam, hogy vagy nagyon szeretik, vagy hírből sem akarnak róla hallani. Nekem valahogy átjött a legtöbb cuccuk, és ismételten kiosztottam nekik kapásból egy pontot arra, hogy tudják mikor elég. A Datura hetes dalt kóstál, nincs megrakva töltelékszámokkal, nincs rátolva 7 extrán felesleges dal, mint pl. az Építészek For Those That Wish To Exist lemeze, így ezúton panasz nem érheti a csapatot. Most szólok, ez nem az a lemez, amit útközben egyszer meghallgatsz, és megvan, érted... Ehhez le kell ülni, nyugiban, jó hangrendszerrel/fülessel, mert olyan elemei vannak, amik csak ekkor jönnek át, és első három hallásra csakis sorrendben. A Datura nagyon erősen konceptalbum. Olyannyira, hogy nem fog elsőre mindenkinek leesni, mi a keret, mi a fő vonal, és mi az egész koncepció. Nekem se jött le egyből, hiába hallgatom évek óta őket, ez a korong nagyon összetett lett. A Datura (dusk) kezdi az egészet egy laposított, ekhós dobbal, igazi industrialos szintikkel, és erre reagáló samplerekkel, igazi intro szám módjára, mégis, több annál. Szinte egyből ott van Henry sajátos lágy, de rekkenős énekhangja, ami sajnálatos, hogy élőben nem megy, de ezen az albumon az eddigi legzseniálisabban lett eltalálva. Nem ültet le a dal, levegőt venni sem hagy mert egyből, szünetmentesen megy át a Floodlights On The Square-be, egy erősen gitárcentrikus dalba. Noha a gitár vezeti előre az egész trekket, nem nyúlnak bele semmi másba, nem veszik el a vezetést senkitől. Ebben mindig is kiemelkedően zsenik voltak, mindig megtalálták a hangszerek és a vokál között azt a harmóniát, ami stílusuk ellenére teljesen egybeolvad mindennel, és semmi sincs túltolva. A refrén mocsok nagyot szól, érdemes figyelni rá! A Foxglove egy lépést előre megy, és a keményebb irányba indul, de aki a régi grooveokra vágyik, az itt csalódni fog, ezen az albumon nem fogja őket hallani. Hiánycikk, de nem illik a koncepcióba. A vokállal együtt az energia is felszáll, van düh, önmarcangolás, és külön öröm, hogy nem lettek kivágva a légzés hangjai, nagyot durran benne. A Jam által kedvelt Passanger folytatja ezt, és talán ez az egész lemez húzódala, még ha nem is számomra. Követeli a vele éneklést a dal, igazi színpadra született anyag, baromi jó szöveggel, s szubjektív véleményem alapján mindig is ettől volt kiemelkedő nekem a BM, objektív szemmel pedig egy erős középmezőny a szövegviláguk. A Crocus egy erősebb dobbal és énekkel nyit, egész jó szöveggel, de itt a hangsúly a szöveg és a zene egybeolvadásán van, az oda-vissza párhuzamon kettejük között, ez az, ahol minden egyes elem összeáll. Ha az intrót nem számoljuk, akkor csak három dal van, amit még nem hallottunk szingliként a Shelter From The Rain előtt. Miért is lényeges ez amúgy? Mert ez a szám igazából egy átvezető. Hagy egy kis szünetet, hogy összeszedd magad mielőtt tovább mész az album végére. Mivel ez a lényege a számnak, az önálló értéke mellett, mind az előtte, mind az utána lévő dalra még nagyobb hangsúly helyez. Rétegesen felépülő elemei között az eső hangja gyönyörűen idomul a cyberpunk instrumentális érzetébe, pontosan úgy, ahogyan illik használni ezeket.
Az utolsó szám az Inertia. Noha az egész korong borús, sötét szövegvilággal él, ez a dal pont az ellenkezője az egésznek, egy igazi korona a hat testvér fejére. Henry a megjelenés előtt elárulta, hogy ez egy szerelmes szám, amit a feleségének szánt a rengeteg támogatásáért, és odaadásáért. Egy csoda kis dal lett, nagyon rá tud vibrálni az ember érzelmeire, és nagyon kíváncsi vagyok, élőben mekkora átélést vált majd ki a zenekarból és a közönségből. Az albumverzió hosszabb a szinglitől, a végén van egy túlvilági samplerekkel cicomázott rész, ami abszolút hajnali atmoszférát teremt, majd hirtelen madárcsicsergés, és reggel van. Na, pontosan így kell egy conceptalbumot zárni. Zseniális! Felkelt a nap, új napsugarak, új kezdet. A Boston Manornek most sikerült egy nagyon eltalált koncepciót összerakni, amely - noha nem nyilvánvaló egyből -, de nem lehetetlen megtalálni, mi a lényeg. Főleg, ha megy a szövegértés. Ez egy kétfelvonásos album, és amikor megjön a második része, nagyon át fogja dolgozni az emberben azt, amit eddig letett benne.
Datura összegzés:
Hangzás: 8/10 , nagyon eltalált, de van egy hiányossága;
Dobok: 4/10 , Nem dobcentrika a lényeg az albumon, de ennél többet tudnak;
Gitárok: 8/10 , Samplerek helyett simán több gitár mehetett volna;
Szöveg: 10/10 , ebben Henry mindig is erős volt, és nem változott;
Atmoszféra: 9/10 az új hallgatókat nem ezzel fogják feltétlenül megnyerni;
Basszus: 6/10 elveszik sok helyen a dalokban, koncepció ide, vagy oda;
Végeredmény: 6,6/10 Eredménytől függetlenül, nekem szerelem az album, de az objektív nézőpont a lényegünk. Ajánlani nagyon tudom, de kevés embert fog megfogni, akit viszont igen, az szóljon, kell még pár arc az első sorba!
Wimi
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.