Nyitány

Kora hajnal volt, valahol a késő őszben - mécsesem még óvatosan világította meg kihűlő, bérelt szobám látható határait, de belül nem érzékeltem a külső hőmérsékletet. Több hasonló este követte egymást akkoriban, azonban ez az egy emlékezetes marad - mind, ahogy telik az idő; mind, pedig az október 21.-én történt, tragikus elvesztés miatt: korábbi, középiskolás időkben kezdődő barátságunk okán, Fluff barátom ismerte az Iron Maiden-iránti elfogultságomat; ő továbbította számomra a hírt, miszerint 66 éves korában elment Paul Di'Anno.

Megdöbbenten olvastam, pedig tisztában voltam vele, hogy Paul nem volt jól az utóbbi években - de alig pár hónapot kellett csak visszamennem, hogy színpadon lássam - így érkezünk meg gondolatban az egyedüllétben töltött estéhez, amikor gyertyám mellett csak a képernyőn váltakozó színpadi színek töltötték meg élettel garzon-lakásom sötétjét.
Aki pedig a zenét, és a kiapadhatatlan benső energiát sugározta, nem más volt, mint Paul és szóló-zenekara.

Gyermekkorom óta ismert barátom, Ram küldte át nekem a felvételeket. Szinte közvetlen közelről láthatta Paul-t egy angliai bulin, miközben a szünetekben kikísérték, és mozgáskorlátozottként eltolták előtte. Beteg volt már ekkor, nehézkes napjaiban, rossz egészségi állapotban - de aki nemcsak ismeri, hanem egyenesen rajong az Iron Maiden első két lemezéért; a Bruce Dickinson csatlakozása előtti évekért is, az a következőket érzi mindig Paul-lal kapcsolatban: örök fiatalság, lázadni vágyás, és soha nem lappangó, felforgató tűz, mely az adott lemezeket a mai napig áthatja; fénye pedig eltávozása után is átütően ragyog.

Első rész: Az Iron Maiden, mint intézmény

Jelen cikkemben nem kizárólag metal-történeti szempontból vizsgálom a korai éveket, hiszen azt olyan sokan, megannyi oldalról megtették már helyettem - hanem személyes kötődésem okán közelítem. Ha nem is fogjuk megkerülni az alap háttérinformációkat, mégis lényegesnek tartom, hogy elsősorban felelevenítsem az elmélyültebb részleteket, mely kapcsolatban tart, és megerősíti kötődésem az első-korszakos Maiden-nel, amely az évek alatt egyre inkább erősödött bennem.

Habár az Iron Maiden Bruce csatlakozásával, majd az 1982-es The Number of the Beast lemezzel vált azzá az óriássá, amely elindította őket a heavy metal legendává válás útján (számtalan hibátlan, aranykorszakos albumon keresztül) - nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már az első években is feltűnést keltettek, és szinte azonnal az NWOBHM (New Wave of British Heavy Metal) zászlóvivőivé váltak a hamarabb indult, egy halmazba sorolt, ám mégis kicsit másfajta zenét játszó Judas Priest-tel együtt.

A Maiden 1975-ös alakulásakor, a demo-felvételek idején, a Priest már egy komplett zenekar volt, és épp első mérföldkövük, a Sad Wings of Destiny megjelentetése előtt álltak. Habár többen a két bandát folyamatosan összehasonlítják; hozzá kell tenni, hogy a Priest eltérő, lényegretörőbb, élesebb - és a felszínen fókuszáltabb zenét játszik; míg a Maiden kifejtősebb, mesélőbb, epikusabb - főleg a 80-as évek közepe felé haladva. Utóbbinál megkerülhetetlen a az elmélyült, koncepciózus gondolkodás. Albumjaikon, amellett, hogy leszállítják a velős metal-slágereket is - több rejtett utalás mellett, megannyi deepcut, regélő történet, és több fejezetre osztott epic tétel is megbújik - melyet a nagyrészt Derek Riggs tervezte csodálatos lemezborítók is visszatükröznek.

Az, hogy a Dickinson-fémjelezte éra egyre csak hatalmasabbra nőtt, és lemezről lemezre múlta felül magát a 80-as években - hihetetlen és megismételhetetlen ugyan, de erejük teljében valahogy mégsem volt meglepetés.

Voltak apró, köztes változtatások (a negyedik, Piece of Mind címet kapott korongjuk előtt Clive Burr helyét Nicko McBrain vette át) - de klasszikus lemezsorozatukat bármiféle útjukba kerülő akadály nélkül szállították le. Megemlíthető még Dickinson szerzői válsága is a World Slavery Tour-t követően, de így is egyenesen törtek előre a legfontosabb metal tényező címért.

A Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Adrian Smith, és Nicko McBrain vezette ötösfogat máig megismételhetetlen albumsorozatot alkotott a The Number of the Beast - Piece of Mind - Powerslave - Somewhere in Time - Seventh Son of a Seventh Son klasszikusok képében. Eme címeknek köszönhetően valóban megszületett a mindenek felé magasló Fenevad - és a ma intézményként hivatkozott Maiden a mai napig megállíthatatlan - személyemnek pedig ma is ugyanolyan fontosak maradtak, és új megjelenéseikben is igencsak el tudok veszni.

Persze a rövid áttekintés nem lenne teljes, ha nem beszélnénk a sötétebb időkről. Először Adrian lépett ki a Seventh Son turnét követően (Maiden England koncertfilm alapja), majd Dickinson is új, felfedezetlen utak elé nézett a szólópályája beindításával - hogy végül ő maga is kilépjen 1993-ban (kapcsolódó dokumentum: Raising Hell koncertfilm).

Az ezt követő pár év, és főleg a 90-es évek második fele, nyugodtan nevezhető a zenekar Sötét Középkor-i idejének; melyben ugyan Harris tisztességesen próbálta tovább vezényelni csapatát - de Blaze Bayley-t nem tudta elfogadni a Maiden-rajongók többsége. Véleményem szerint, maga a feladat is teljesíthetetlen volt: nem kizárólag a Bruce hiányaként tátongó, pótolhatatlan űrt kellett volna betöltenie; hanem egy olyan válságos időben kellett egy legendás banda élén teljesítenie, amikor maga a metal zene, mint műfaj is kietlen, hullámvölgyekkel teli, szenvedő periódusát élte meg.

A mainstream metal egyenesen halálra volt ítélve ekkoriban - ekkor pedig még kevesen észlelhették, hogy micsoda reményteli dolgok történnek majd az underground mély, végtelen szintjein. A sludge/doom monstrumok (Neurosis, Electric Wizard) olyasvalamit vetítettek előre, amely alapján már manapság, 30 évvel később kijelenthető: új időszámítás kezdődött a verejtéken, gyötrelmeken túli, de annál teljesebb lélekkel, az alkotók fájó lényével egybeszőtt, sötét ciklusban megszületett alapművek létrejöttével. Emellett mind a black, mind a Göteborg-i melodeath (In Flames, At the Gates, Dark Tranquillity) kiapadhatatlan ihletforrásnak bizonyultak a követők számára.

Az éjfeketére festett időszak azonban a főáramot, és így a "nagy öregeket" nem kímélte - és vagy eltüntette legtöbbjüket, vagy keserves, maradandó sebet ejtett rajtuk.
Az alternatív zenészek, az elektronikus hullám, különböző szerzői előadók pedig ugyan érdekes, gazdag potenciállal rendelkeztek; némileg szükséges is volt a változás - de tény, hogy szívünkhöz közel álló, egykori nagyok, ezt kiváltképp megszenvedték.
Mind a Priest, mind a Sabbath, mind a Megadeth, a Slayer, vagy a Maiden változtatásokra kényszerült.

A 2000-es évekre azonban hirtelen, villámcsapás-szerűen minden a helyére került. És bár én magam kedvelem az első Blaze-zel készült Iron Maiden lemezt, az 1995-ös The X Factor-t - ettől még kérdés nem merül fel, hogy Bruce Dickinson és Adrian Smith 1999-es visszacsatlakozása újjáélesztette a heavy metal isteneket.

A Brave New World album pedig elhozta második arany-korszakukat, ami azóta is változatlan felállásban tart (Janick Gers, aki korábban Smith-et váltotta, maradt a zenekarban, és így három gitárosra bővült a Maiden).

Némi kiegészítésként: a modern kori lemezeiket hallgatva (2000-től) feltűnik, hogy számos jegy és hangulat fedezhető fel a lesajnált Blaze-korszakból is. Ez is jelzi, hogy a Blaze-zel eltöltött években nem a zenével volt a gond, hiszen az maga egészen progresszív irányt vett, és nem a múlt népszerűségét próbálták megismételni - önmaguk minőségében egészen pompás kompozíciók születtek: Sign of the Cross, The Edge of Darkness, The Clansman.
A probléma a heavy metal, mint átfogó zsáner átmeneti, félig halott állapota mellett az volt, hogy Blaze sem hangban, sem karakterben nem illett a Maiden-hez. Bruce karizmatikus egyéniségéhez képest Bayley jó indulattal is csak szürke eminenciásként, unalmas figuraként volt jellemezhető.

Ránk köszöntött hát a Millennium. A régi, nagy nevek mellett számtalan alstílus tört utat magának. Ekkoriban persze a nu metal egyszerű, lecsupaszított, arcbamászó, mindent kerekestül-felforgató, nyers hangzása zúdult ránk mind a zenei csatornákból, mind az újonnan alakult, a Korn 1994-es debütjére építő, megannyi fiatal csapat előadásában.

Mégis, az epikus irányt járó nagy bandák is életre tudtak kelni. A 80-as évek nagyjai; játsszanak akár heavy, thrash, vagy death metal-t, régi fényükben ragyoghattak újra. Innentől kezdve pedig egyfajta tisztelet övezte őket, és soha többet (vagy egészen ritkán) nem kényszerültek többé kis klubokba, vagy nem kellett többé túlélniük. A nagyok ettől kezdve mindenek felett álltak.

Eme kis áttekintést azért meséltem el, mert én magam ekkortájt, 2001 tavaszi hónapjaiban ismertem meg az Iron Maiden-t, majd szép lassan a többi gigászt. Összebarátkoztam Ram-mal - a kétezres évek elején pedig megfertőzött bennünket valami megfogalmazhatatlan, édes vírus, ami nem szűnik múlni... és ne is múljon el soha!

Az első közös belépőnk a metal-mennyországba pedig a Brave New World album volt (persze zengett ott prog. metal-on, metalcore-on, punk rock-on keresztül minden más is). A Brave New World volt az az album, amelynél megértettük, hogy mit is jelent az albumformátum. Nem dalok egymásutánja - az album ettől kezdve számunkra egy egybefont történet.

Ezután szinte minden héten új együtteseket fedeztünk fel magunknak, és lassan kialakítottuk saját ízlésvilágunkat is. Csapatunk 2005-re meg is született.
Itt most nincs lehetőségem rá, hogy a csodálatos baráti éveket részleteiben elmeséljem - ám nem véletlen, hogy a metal-zene második uralkodó korszakában szerveződtünk meg. Éreztük, hogy identitást adhat; hogy ez nem csak némi hóbort. A kortárs zenekarok éppúgy érdekeltek bennünket, mint a bálványozott legendák. Mindannyiunk rövid becenevet kapott: én így lettem Den... és most ezen a néven írom soraimat.

És habár... Együtt felnőttünk, ma már mindannyian máshol vagyunk. Egyvalami mégsem változott: a zene általi szellem, amely összeköt bennünket. Ma már ritkán érjük el egymást személyesen, és persze hiányoznak. Több barátom az ország különböző pontjain, Ram és Flame pedig külföldre költöztek - egyikük Angliába, másikuk Írországba.

Szívemnek kedves, hogy többször meglátogathattam Ram-ot a szigetországban, és 2017-ben együtt utaztunk el Birmingham-be, a heavy metal szülővárosába (Black Sabbath), ahol megnéztük az Iron Maiden-t, annak The Book of Souls lemezhez kötődő turnésorozatán.

Vonattal utaztunk fel Northampton-ból - a koncertet követően pedig a kiürült nagyvárosban várakoztunk a hajnali visszaútra. Közben a múltról, a régi csapatunkról; különböző, nekünk kedves zenekarokról beszélgettünk. Némi halk moraj csak az éjszakai kocsmákból szűrődött ki: pár veterán töltötte meg az eldugott kis helyeket, valószínűleg ugyancsak befogadó közösségben.
Némelyikük, mintha csak három évtizeddel korábbról utazott volna át a mába - farmerdzseki, bőrszerkó, felvarró-szettekben.
Többször van úgy, hogy a megálló idő lesajnálható - ekkor azonban nemhogy nem sajnáltam, hanem túlontúl kívántam, hogy dermedjen öröklétbe az idő, ezen az egy ponton.

Természetesen, az idő szempontjából, ez is csak egy éjszaka volt; egy sokadik hajnal - de mágikus nézőpontból ez volt az utolsó találkozásunk a régi baráti társaság tagjaiként. És bár ugyancsak Birmingham-ben, egy év elteltével, együtt néztük meg a Machine Head-et a Catharsis-turnén - én magam a 2017-es Maiden-en éreztem magam utoljára Den-nek.

Den lehettem, és nem Imre, Zsolt pedig Ram-ként tartott velem.

 Második rész: A tékozló fiú halhatatlansága

A jelenben pedig immáron némán ülök, és írok a mécsvilágnál. Mindeközben felidézem bérelt lakásom helyszínét, ahol Ram video-üzenetét nézem, miután felvételeket küldött a legutóbbi fellépőről, akit ekkor láthatott: Paul Di'Anno-ról.

A barátaim többsége Bruce-szal ismeri a Maiden-t, és ezen nincs is mit csodálkozni. A Maiden-t, mint intézményt a korábban felsorolt ötös tette naggyá, és nincs is más tag, aki ezzel versenyre keljen (talán csak a néhai Clive Burr említhető még meg, aki eszméletlen dobos volt, és ő ütötte fel a Number albumot).
De aki bensőségesen ismeri a zenekar lelkét, az tudja, hogy volt valami Paul-ban; valami zsigeri, valami underground-szinten cool, ami átmenetet képez a punk és az NWOBHM között.

Paul úgy énekelt, mintha az utcai lét összes fájdalmát, súlyos megélését minduntalan ismerte volna. Hangja nem a klasszikus értelemben egyedi, hanem őszinteségében és vadságában tűnik ki. Karaktere sugároz valami nyughatatlanságot, ami a korai Maiden-borítókról visszaköszön.

Ha először meghallod, úgy hat, mintha csak egy átlagos utcai zsiványt hallanál London utcáiról, az East End sikátoraiból - más kérdés, hogy egy sehonnai, névtelen akárki nem tudna felénekelni két olyan nagyszerű albumot, mint az 1980-as, cím nélküli debüt, valamint az 1981-es Killers. De talán mégis ez történt. Ehhez Paul Di'Anno kellett, akinek kult-státusza ehhez a két megjelenéshez, és az azokon felvezetett előadásmódjához köthetők.

Ahogy pedig, a Maiden iránti 23 éves rajongásom óta nem változik: nekem is Dickinson-mester a meghatározó, de mégis megvolt az a pár alkalom, mint oly' sokaknak - amikor ha Iron Maiden-ről volt szó, kizárólag az első két, Paul-lal készült lemezt hallgattam. Egy idő után visszatértem az ismertebb korongokhoz, de hogy többször szükségem volt a Di'Anno hangjával tolmácsolt dalokra, az tagadhatatlan.

Azt is megértem valahol, hogy rövid ideig tartott ez az éra. Ha a banda nem lépi meg a Paul nehezen-kezelhetősége miatt történt énekesváltást, akkor valószínűleg nem váltak volna a metal zene egyik legnagyobb égiszévé - de ha fordítva, a Paul-os éveket vennénk ki, akkor elveszne a rejtelem és titokzatosság; valamint mondhatni, az éteriség is.

Paul Di'Anno egyszerre tudott csibészséget, talpraesettséget, kiállást, és mindezzel egyidőben lírai hangvételt is adni a szerzeményeknek. Amikor hallgatod, talán nem gondolod pótolhatatlannak, de ha kivennéd az egész képből; legbelül, legmélyen, a lényegiben - hiányozna.

Bruce az egekbe emelte a zenekart (ehhez mondjuk kellett Steve Harris banda-főnök dalszerzői erénye is), az összetett megoldások által, és azzal, hogy egy színpadra álmodott víziót töltöttek meg élettel és mögöttes (többször történelmi utalásokkal teli) tartalommal. Paul nem ez a szint, de nem is tör megmászhatatlan hegyek irányába. Paul a földön marad, és rövidke versszakjaiban feltárul kritikus, változtatni kívánó, ám érzékeny mivolta: egy jövőjét elkeseredetten kereső huligán, aki a város eltakart sarkain tűnik fel, ahol a valóságos események történnek.

A késői Maiden történelmi helyszínekre utaztat, a korai pedig utcalányok, gyilkosok, és piros-lámpás negyedek forgatagába; ahol, ha bármilyen furcsa és különös is, de megjelenik a művészi én, főleg a Paul által énekelt sorok által. És bár többször Harris sorai ezek; az átadó-közeg, amin keresztül ér, az mégis Paul hangja.

Eme szösszenetek, vers-részletek, apró darabkák festik le elénk London színfalak mögötti titkait - ami ugyan a legtöbb nagyvárosra igaz, de a brit egyediségek és tulajdonságok megkülönböztethető, angol létállapotot vetítenek elénk a Thatcher érából; az akkori nyomorúságos hétköznapokból.

Mint az akkori interjúkból kiderült; Steve Harris szerint, zenekara semmit nem hozott át a punk-ból; sőt, egyenesen taszította őt a közeg - de objektív szempontból szemet szúrnak a kezdeti hasonlóságok. Maga a punkzene gyökerei is nagyrészt a brit szigetországhoz köthetők, és az átmeneti szakaszban (70/80-as forduló) határozottan fellelhető némi punk íz nem csak a korai Maiden, hanem más metal együttesek (főleg thrash) induló éveinek hangzásában is.
Mindenesetre, ha a többi tag nem is, Paul karaktere ténylegesen hordoz valamiféle punk-image áthallást, de ez egyáltalán nem baj. Sőt, az első két lemez bája félig-meddig ennek köszönhető.

Többször előfordul, hogy ha eltelünk olykor a Dickinson-korszakos, halhatatlan, kifejtős művek rengetegével, egy részünk néha visszakívánkozik az egyszerűbb témákhoz. Ki merem jelenteni, hogy a második album, az 1981-es Killers tulajdonképpen egy punk lemez, csak persze Maiden-esítve - valamint azt is megkockáztatom, hogy az újracsatlakozás csúcspontján kiadott Brave New World-öt követően, kicsit a Killers-höz is visszanyúltak, amikor a Dance of Death szikárabb, old school-osabb tételeit felvették.
A Killers egy egészen meghökkentő látlelet két különböző zenei stílus házasításából - és ha tudat alatt is tették ezt, a végeredményben megmutatkozik.

Ha kissé távolabb tekintünk a megszólalás (és külső jegyek) elsőkénti berögződéseitől, szinte azonnal feltárul, hogy miért fedezik fel oly' sokan a debütöt, valamint az említett folytatást. Már az első album dalaiban felfedezhetőek finom, zenei ínyenceknek szánt részletek; amelyek a példátlan kört futó 80-as Maiden-re annyira jellemzővé váltak: himnikus, együtténeklős refrén, és magával sodró felépítés mellett már ekkoriban zseniálisan működtek az ikergitáros melódiák, még akkor is, ha az első anyagon még Dennis Stratton egészítette ki Murray játékát - és csak a Killers-től számítjuk a gigászi Murray/Smith párost.

Úgy gondolom, hogy az olyan példaértékű számok, mint a rettentő hatásosan nyitó Prowler; a koncerteken akár 10 percig, játékosan elhúzott Running Free; vagy a végső harmadot felrázó, zenekarról elnevezett, buli-örökzöld záródal, a Dickinson-érában sem vesztek ki - hiszen akármilyen mély-tónusú történelmi témákban is merültek el később, mindig írtak fogós, rövid, azonnal felpörgető dalokat is a lemezeikre.

Nem is a Maiden-ről lenne szó azonban, ha már az első albumnál nem álltak volna meg itt; és ne árasztották volna el a hallgatót különlegességekkel. Eleve, hogy már másodikként érkezik egy lassabb, de nem kevésbé súlyos vállalás a Remember Tomorrow négy percén keresztül - az előre jelzi, hogy teljesen kiszámíthatatlan, merre kalauzol el a lemez a továbbiakban.

Eme dal mostantól örökké jelképezi nekem Paul Di'Anno-t, aki magasztos módon lehelte a lelkét ezekbe a sorokba, és halála óta emlékét is.

Az első album legnagyobb megmérettetése azonban az összes határt átszaggató, negyedikként érkező Phantom of the Opera; amely már 1980-ban megmutatta, hogy az együttes mire is lesz képes a továbbiakban. A több váratlan megoldásból dolgozó tétel a folyamatos váltásaival egy punk-os kiállású bandából hirtelen heavy metal aduászt teremt. Kiegészítő gondolat, hogy véleményem szerint a debüt lemez és a The Number of the Beast mestermű között nem is a Killers képez hidat, hanem a Phantom of the Opera dal összetettsége.
Túlérve rajta pedig kinyílik a világ, és egy olyan Iron Maiden-t kapunk, amely látszólag még kereste az útját, de valóban már megtalálta; és kijelenthető, jóval a többiek előtt is járt.

A debütalbum tehát az első négy dalban rögtön kiszélesíti az addigi kereteket - de a folytatásban is újra- és újra meg tudnak lepni. Az instrumentális Transylvania a mai napig előkerül koncert-felvezetésként; a Strange World pedig hűen folytatja a Remember Tomorrow-val megkezdett utat - azonban előbbi jóval elvontabb köntösben hoz lírát, ahol valóban egy egészen elidegenedett környezet ereszkedik le ránk. Nem mondható megszokott lassú dalnak, sokkal inkább egy semmihez nem hasonlítható érzés kerít bennünket hatalmába - egyedülálló az egész katalógusban.

A debüt szinte dalról dalra meglepi a hallgatót; Paul hangja emellett rendkívüli módon passzol az összképhez - és a lefesteni, bemutatni kívánt világhoz.

A folyatás ehhez képest direktebb, pőrébb. Gitáros fronton megérkezik Adrian Smith, és ezzel elkezdődik a Murray/Smith páros egyeduralma, sorozatos zseniális lemezmegjelenéseiken. Paul azonban utoljára képviseli vokál-fronton az együttest.

Sokak kedvenc Iron Maiden lemeze a Killers, pedig friss dolgokat nem talált fel a bemutatkozó album után. Mégis, a pőre/raw energia átjárja a teljes alkotást. Kevesebb a határt-feszegető kísérletezés, azonban egészen üdítően hat egyben - és könnyebben befogadható, mint az első.
Mivel nem sűrűn fordul elő, hogy a terjengősebb darabokat elhagyva, elejétől a végéig valahol egy punk lemezt szállítson le a banda - így a Killers mindig egy kuriózum marad, ahol rövid, határozott számok képében végigszántanak az akkori brit metal szcénán. Témája hasonló a felütésként kiadott első albumhoz: a perifériára szorult társadalmi réteg mindennapos átvészelése.

A Killers nem árul zsákbamacskát: kíméletlen módon húz le a sötét utcák világába; a zenekar játéka pedig tökéletesen adja vissza ezt csapzott, rögtönzött szerzemények képében - mégis, minden pillanatban érződik, hogy mesteri szerzői vénából erednek.
Érdemes figyelni a gitárduó zsenije mellett Harris megdöbbentő basszusfutamaira - egyedül miatta is ajánlott újrahallgatni az albumot.

Aki azonban egy makulátlan jutalomjátékot vezet elő, az Paul Di'Anno maga. A felvételeken valószínűleg még a banda stabil tagja volt, de mintha érződne, hogy utoljára halljuk eme hatalmas legenda élén: éneke, sikolyai, alámerülései, kitörései, és megélései perfekt módon állnak össze; image-e pedig számomra itt a legátütőbb. Paul itt írta be magát a heavy metal halhatatlanjai közé, aki mindig is kissé alulértékelt volt.
Türelmesen, a Bruce-éráktól kicsit elvonatkoztatva, rendkívüli élményt tud okozni, ahogy London sötét éjjelét itt a Maiden zenébe foglalja.

Az album koncertalapjaként a Wrathchild került kiválasztásra - hiszen a leginkább érdemes arra, hogy 2-3 percben összefoglalja az anyagot. Mégis örvendve fogadnám, ha az olyan remekbe szabott nóták is többet képviselhetnék a lemezt, mint a Poklot Földre szállító címadó; esetleg a Sanctuary-párjaként is működő, himnikus Purgatory - vagy a Paul elköszönéseként jegyzett Drifter. Utóbbi egy sajnálatosan alulértékelt szám, amely keserédesen illeszkedik egy korai korszak végéhez - amiben fellelhető a sugallat, hogy valami még nagyszerűbb következik majd ezután; immáron a továbbiakban Paul nélkül.

Ezzel pedig átadjuk a helyet a kifogástalannak, a Fenevad számának, a Bruce Dickinson csatlakozásával elkövetkezendő időknek. A Maiden zenéje ettől kezdve nem ismert határokat - fennségesen összeállt, és diszőcségesen ragyoghatott... és ragyogott is.

Életstílusa és botrányai miatt Paul nem maradhatott a zenekarban - de ironikus módon pont a kiállása, attitűdje hatja át az első két album misztikumát. Ha ajánlhatok egy kordokumentumot, akkor mindenképp nézzétek meg a 2004-ben megjelent The Early Days filmet, amely rendkívüli részletességgel mesél a banda születéséhez köthető évekről - kiemelve a kezdeti sikereket, a kis klubokban való zenélést, a demo-kat, a két kiváló LP háttérinformációit - valamint a hamar érkező, teljeskörű áttörést, Dennis és Paul búcsúját, Adrian és Bruce érkezését, ezek mellett pedig a Hammersmith Odeon-beli ikonikus bulit.

És bár a Maiden '82-től teltebben, bombasztikusabban kezdett szólni - azt mégsem mondanám, hogy teljesen eltűnt volna az 1975-1981 közötti esztendők nyersessége. Valahol ott lélegzik a háttérben ma is; és olykor új dalaikban is, ha elvétve bár, de visszaköszön.

Paul Di'Anno további sorsa kevésbé dokumentált ezek után - de tudvalevő, hogy Maiden dalokkal többször indult különböző zenésztársaival turnéra - a visszaigazolások alapján pedig megtalálta a maga lelkes közönségét, akik továbbra is esküsznek rá.

Végül pedig, elérkezett a...

Zárás

Visszatérve a jelenbe...

Azon az estén, amikor Ram átküldte nekem a felvételeket, pontosan egy jelenkori Paul szóló-buli anyagát néztem; így valamelyest a képen keresztül átköszönt, hogy a barátom mit is érezhetett akkor, közvetlenül látva őt.

A koncert egészségi állapota miatt, kisebb szünetekkel ment végbe - de ennél sokkal jelentősebb, hogy Paul szenvedve, betegen is elénekelte a nevéhez fűződő klasszikusokat. Talán egészségi szempontból nem volt átgondolt döntés, de ki állhatott volna elé, és ki akadályozhatta volna meg őt abban, amit legbelül a lelke kívánt?

Az utcai csavargók sorsa visszatükröződött Paul előadásában - lesajnált mivoltuk valahogy eszményivé vált eme kis klub falai között.
A Fenevad pedig nem a megszokott, teátrális megvalósulásában, hanem a veszélyesebb sikátorokban is felütötte újra a fejét. Paul irányítása alatt ugyanolyan hitelesen, mint fiatal éveiben.
Nem a beteg embert láttuk... Ahogy akkor életre hívta dalait, saját magányos lemezhallgatásunkra és sétáinkra is visszaemlékeztetett bennünket; vagy egy nehéz magánéleti periódusunkra - mert akkor Paul végig ott volt velünk, ahogy a hangok útján elért hozzánk.

Ram tudta ezt, és én is éreztem - és ha többé már nem is tölti meg ezeket a klubokat, az első két Iron Maiden lemezt hallgatva bármikor életre hívhatjuk őt - hogy a sivárságot, az elhagyatott vidéket újra kiáradó, lázadó élénkséggel forgassa fel.

A felvételek véget értek, a koncert elhalkult, képernyőm feketébe öltözött - már csak a mécses óvatos fénye világította be hideg szobámat. Hangja azonban kitörölhetetlenül, nyughatatlanul maradt meg bennem; megrázva egész lényemet, amely kötődött hozzá.

Köszönöm, Paul!

Den