Fejrázás, agyletépés, szívszaggatás dallamokkal tálalva. Finom! A walesi négyes visszatért 3. stúdió albumával, a Feverrel, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyhangú lenne.
Először, mikor meghallottam a lemezt, kapásból az jutott eszembe, hogy a Poison-hoz képest ez eléggé pop zene. Aztán másodjára az ötlött fel bennem, hogy a Scream, Aim, Fire-höz képest ez bizony még mindig popzene. Akkor most mi is a helyzet tulajdonképpen? Elég egyszerű a képlet: végy egy alapvetően metal beállítottságú bandát és írass velük egy ütős lemezt, majd ezt spékeld meg egy producerrel (Don Gilmore, olyan „elhanyagolható” együttesekkel dolgozott, mint a Linkin Park és a Good Charlotte, nem nagy cucc...), aki addig üt, amíg kellően dallamossá nem teszed a vokálokkal az egész metál-őrületet. No, pont ilyen a Fever! A lemez egyébként 11 dalt tartalmaz, amit a srácok saját bevallásuk szerint a stúdióban feljátszott közel 20 nótából válogattak ki.
- Your Betrayal
- Fever
- The Last Fight
- A Place Where You Belong
- Pleasure and Pain
- Alone
- Breaking Out Breaking Down
- Bittersweet Memories
- Dignity
- Begging For Mercy
- Pretty On The Outside
Ebből a 11 nótából első hallgatásra minimum a fele megmarad az ember fülében, bár hozzá kell tenni, hogy ez főként a lemez első fele. A Your Betrayal bevezetése, az idegek pattanásig történő húzása, zseniális felépítettsége, dallamossága, fejhangos kiállása megmagyarázzák, hogy miért ez lett az első kislemez. A Fever és a The Last Fight (2. kislemez) viszik tovább a lendületet, egy pillanatra nem ül le a lemez. Ezután jön az első lassú nóta, amit én úgy tudnék megfogalmazni, hogy lezárja a lemez első harmadát. Maga a szám egyébként amolyan Tears Don't Fall-osan kezdődik, aztán nem úgy folytatódik...sajnos. Talán kicsit gyenge az egész lemezhez képest. A második harmadban ismét találunk 3 gyorsabb nótát (Pain and Pleasure, Alon és Breaking out, Breaking down), és végül egy lassút (Bittersweet Memories). Ezek közül a Breaking out, breaking down az a nóta, amit a lemez legpopsabb, legdallamosabb nótájának nevezhetnénk (ezzel együtt sem éri el az előző lemezen szerepelő Hearts burst into fire-t és a Forever and always-t). A lassú nóta pedig messzemenőkig jobb dal, mint az A Place where you belong.
A harmadik harmadra pedig elfogynak a lassú számok, és marad a prögés és a fejrázás. Ez a része egyébként a lemeznek a legbulletesebb, ha fogalmazhatok így. Bár tény, azért a refrének még így is sokkal dallamosabbak, mint előtte bármikor. Összességében tehát azt tudnám mondani, hogy ez a Bullet, még mindig az a Bullet, akit anno 2006-ban megismertünk – többé-kevésbé. Az ikerszólók még mindig rendben vannak, a fejrázós és ugrálós részek még mindig ütősek, Jay még mindig frankón ordít (bár kevesebbet), a dallamok sokkal kifinomultabbak, a vokálok sokkal dúdolhatóbbak, sokkal jobban belemásznak az ember fülébe (Matt igazán kitett magáért). Aki egyszer meghallgatja, valószínűleg többször is nekiül majd, de nyilván nem lesz egy újabb Poison.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.