Életem első szigetes élményén vagyok túl és egyetlen dolog már a kapuban megfogott: ide még jönni kell! Megvallom őszintén, utálom a tömeget. Utálom buszon, metrón, vonaton, utcán, mindenhol. Az egyetlen hely, ahol szeretem a tömeget (zenész lévén), az a koncert. Itt most megkaptam egy akkora adagot, amit még a büdös életben nem láttam egyszerre. És fasza volt, tetszett!

Dél körül értem fel, balatoni nyaralásomat megszakítva, hogy tombolhassak egy nagyot életemben először Papa Roach-ra és másodszor 30 Seconds To Mars-ra. Mindkét csapat felé igen nagyok voltak az elvárásaim, de előre megnyugtatok mindenkit: beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Sőt, még kellemes meglepetések is akadtak. Az első fellépő egy nacionalista, fehérorsz kocsma-ska zenekar volt (Lyapis Trubetskoy). Hát mit-ne-mondjak, eléggé meglepett, hogy annyira fehérorszok voltak, hogy a szövegek mellett még a konfok is ilyen gyönyörű, ízes nyelven szólaltak meg. Az egyórás koncert alatt két szót sikerült megérteni: Viva Belorus! Azt hiszem ehhez nincs sok kommentem. Ahhoz viszont, amit a színpadon művelnek a srácok, ahhoz van. Ugyanis iszonyatosan élvezhető, négyakkordos ska zenét nyomtak trombita és tárogató kíséretében, két énekkel, miegyébbel. Csak azon vettem észre magam, hogy ugrálok, pedig fingom nincs miről van szó. És ők a színpadon szintén ugrálnak, és a fehérorsz rajongók körülöttünk szintén ugrálnak. Úgyhogy nem csesztem el a koreográfiát. Tényleg jó volt.

Másodiknak jött az általam igencsak várt Papa Roach. Összefoglalni talán úgy lehetne, hogy földbe döngölt, mint az úthenger. De tényleg, 3 kilót fogytam, 5 litert izzadtam, a vesém és a májam bánta az első sor közepét, de megérte, én mondom nektek... A srácok még így 15 év után is lendületesek, pontosak, vérprofik és Jacoby ugyanolyan őrült (ha nem őrültebb), mint azelőtt volt. A közönség tombolt, ugrált, énekelt, pogózott, fejen állva tarkón hugyozta magát... minden volt. A slágereket pedig csak szórták a srácok a szűk egyórás koncert alatt. Megunhatatlan volt, felejthetetlen lett. Gentleman koncertjét sajnos hidratációs okokból ki kellett hagyni, ugyanis egy egészségeset köpni nem tudtam, annyira ki voltam tikkadva. Viszont Mikára sikerült visszaérni, és meg kell mondjam, nagyon örülök, hogy nem hagytam ki, iszonyatos pozitív csalódás volt számomra. Kb. akkora, mint nemrég Szikora Robi. A srác iszonyatosan él a színpadon. A hangja fantasztikus, a zenekara pontos és ügyes, a showja és a látványelemek pedig jól koreografáltak és eléggé spontánnak tűnnek, noha másodpercre ki vannak találva. Mindenképpen örülök, hogy ott voltam és tudjátok: "Big girls, you are beautiful!"

Ezután következett a nap fő bandája (akik mellesleg az én személyes kedvenceim közé tartoznak), a 30 Seconds To Mars. Hatalmas volt az elvárásom feléjük, azt vártam, hogy kápráztassanak el, döngöljenek a földbe, emeljenek éteri magasságokba...ami csak belefér. És belefért. Jared Leto kérem szépen, nem egy paprikajancsi, hanem egy tökös, belevaló, szerethető és tisztelhető rockénekes. A produkciót egyértelműen ő vitte a hátán, de azért Shannon és Tomo is beletették a magukét, tökéletes volt a produkció. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az utolsó számnál (Kings & Queens) Jared felhívott egy pár embert a színpadra (köztük engem is), hogy együtt tomboljuk végig a záróakkordot. Eufórikus volt, azt hiszem ez a legjobb szó rá. Szóval egy kis összegzésben annyit lehetne levonni a fentiekből, hogy megéri szigetelni. Nem olcsó, sőt, igen drága mulatság, de az utolsó fillérig megéri. Legalábbis nekem megérte.

Jam