Nagyon sokat kotlottam ezen a cikken, mert sokáig úgy gondoltam, hogy gyermekkorom bálványát, az első három lemez értelmi szerzőjét, a korábbi ikonomat, a Thirty Seconds to Mars frontemberét és fő arcát, Jared Letót nem kellene bántanom. Aztán úgy gondoltam, hogy amilyen pálforduláson átesett az énekes/színész és zenekara és amennyire sikerült „megbántaniuk” ezzel a fordulattal, úgy miért ne írhatnám meg, hogy mekkorát csalódtam anno bennük, amikor dögös arénarockból átfordultak nyávogós, szenvelgős EDM-be. De aztán végül arra jutottam, hogy megpróbálok felnőni és csak arra hagyatkozni, hogy a május 16-i MVM Dome-os koncert milyen nyomokat hagyott bennem, mindenféle korábbi élmények nélkül. És később realizáltam, hogy ez lehetetlen…

Szóval félve indultam neki az estének és nem csak a fent taglaltak miatt, hanem azért is, mert nem egy olyan megbízható, számomra is releváns fül tulajdonosától hallottam azt, hogy az MVM Dome úgy szól, mint egy kibelezett vásárcsarnok, hanem soktól és egybehangzóan. Én meg úgy voltam vele, hogy oké, de legalább meghallgatom néhány korábbi kedvencemet, meg látom élőben Jaredet, ami mindig kellemes összhatás, akármilyen is az új lemez. Szóval megláttam az Üllői útig kígyózó sort és konkrétan kétségbe estem, hogy kezdésre sem jutok be. Majd rájöttem, hogy ezek az emberkék bizony mind az A tánctérre vagy az ülőhelyekre várnak, nekem meg a B-re van jegyem, úgyhogy egy Schumacheres előzést bemutatva 4 perccel később már a büfében álltam sorba kóláért (nem, nem olyanért…). A 30stm-os pohár jópofának tűnt, majdnem vettem is egyet 1300-ért, de aztán rájöttem, hogy 34 vagyok, nem 21 és így marha gyorsan el is engedtem a dolgot. Az meg, hogy egy póló 17 ezer, egy hoodie meg 35 ezer, azt már nettó rablásnak tartottam, úgyhogy villámgyorsan el is kanyarodtam az amúgy ott is kígyózó sorokból. Hiába na, azok a kék szemek még mindig sokakat megigéznek.

Bent a csarnokban megláttam a hatalmas LED-háromszöget, jól nézett ki, kíváncsi voltam, hogy egyetlen ilyen látványelemből mi mindent fognak kihozni. A Jagwar Twin nevű felszopóbandát, ami igazából egy embert takar (Brandon Roy Wronski dalszerző-énekest) és nemigen voltam kiművelve a munkásságából, egészen egykedvűen hallgattam végig. Persze, a Happy Face megvolt, hiszen Josh Dun dobol benne a twenty one pilots-ból, és a Bad Feelinget is hallottam már a maga meglehetősen bugyuta, mégis fülbemászó refrénjével, de kb. ennyi. Be kell vallanom, hogy Roy énekhangja pozitívan okozott csalódást, ahogy kijött a capella az első dallal – ami ilyen kvázi névadó cucc lehetett és a The Circle nevet viseli -, akkor egyből adóztam is egy aprócska főhajtással az előadó előtt. Aztán utána túl sok plusz már nem volt a produkcióban, 30 perc, 6-7 dal és schluss. Sokáig gondolkodtam, hogy a fent már említett twenty one pilots és a Hollywood Undead között hol helyezkedik el az előadó a csúszkán és melyikhez áll közelebb, aztán az egyik dalnál a nyakába akasztott egy gitárt és rájöttem, hogy Machine Gun Kelly a megoldás. Az meg, hogy miért kell mindenkinek úton-útfélen félmeztelenre vetkőzni a színpadon, azt már tényleg nem vágom. Az Oompa-Loompa tényleg mókás volt a végén, ott még talán a közönség is bemozdult, de azért érezni lehetett, hogy itt mindenki a Leto-fivéreket várja.

A Thirty Seconds to Mars pedig meg is érkezett a színpadra MOCSOK SOK várakozás után. Nem néztem pontosan az órámat, de egy 40-45 perc körül biztosan lehetett az átszerelési idő, ami azért vicces, mert az égvilágon semmit nem kellett átszerelni, már rég minden a színpadon volt. Csak halkan jegyzem meg, hogy a sokkal több embert bevonzó – és végeredményben sokkal jobb élményt adó – BMTH koncerten félóra után már mindenki teli torokból üvöltötte a Chop Suey-t, annyira unta a várakozást. Itt nagyjából semmi nem volt, kezdett telni a tánctér, de a hangospult környékén még olyan simán elfértem, hogy akár cigánykerekeket (vagy tojásos lecsót) is hányhattam volna, ha akartam volna (és nem lennék ilyen bivaly öreg). Az pedig, hogy még átszerelő zeneként is 30stm dalokat kellett hallgatni (nem a jobb fajtákból), aztán már a nettó önszopkodás netovábbjának tartottam. Szóval… sok időhúzás után (és egy meglehetősen idegesítő visszaszámlálás után, amit legalább stílszerűen 30-nál abbahagytak) végre berobbant az Up In The Air és hirtelen visszakerültem 2013-ba, a VOLT fesztivál nagyszínpada elé, ahol még azt gondoltam, hogy ha repedezik is a dolog a Love Lust Faith + Dreams lemezen, de mégiscsak a világ egyik legjobb bandáját látom élőben. (a 2010-es Szigetes bulit nem is említem, hiszen akkor még a színpadon őrjöngtem együtt harmincadmagammal a Kings and Queens alatt, ilyen szinten volt a rajongásom) Szóval, jól indult a dolog és a gitáron kívül mindent tök jól lehetett hallani, de mivel azt úgyis „csak egy sessionzenész” nyomja, ezért nyilván Jared szerint nem fontos. Nekem, mint büszke gitártulajdonosnak baromira az lett volna – főleg, amikor a régebbi nóták előkerültek -, de hát így jártam. Viszont a hangulatra nem lehetett panasz, durrant a konfettiágyú, őrjöngött a tömeg, az ikon a színpadon volt és szólt a muzsika. Mi mehetne félre?

Egyelőre semmi, hiszen jött a Kings and Queens, még nagyobb meghömbölödés, tényleg 2010-be visszarepülés, hatalmas boldogság, szárnyalás, miegyéb. Jó, az, hogy Jared a dalok 70 százalékát nem énekli, a magasak már nem jönnek ki annyira – ezért vannak a közönségre hárítva –, az ordításokat meg nyilván már nem is várom, az teljesen oké. Viszont amikor nekiáll csak így transzban dülöngélni a színpadon, mint egy egyensúlyát vesztett Serj Tankian, akkor viszont azért már látom én is korábbi idolomon, hogy nem telt el nyomtalanul az elmúlt másfél évtized. És akkor itt meg is torpannék, mert tervezünk egy beszélgetést az egész Jared Leto-jelenségről, ami a 2000-es évek elejének alternatív űrmetaljából az emo-korszak álló csillagán keresztül az arénarock Guinesse-rekorderi státuszáig ívelt egyre magasabbra a független filmek zseniális alakításaiig, majd az utóbbi három lemezzel és az érkező blockbuster-szerepekkel zuhanórepülésbe csapott át. (persze ez szubjektív vélemény, csak azért nem megyek itt bele bővebben, mert lesz majd erre alkalmasabb platform). Szóval innentől 5 dalon keresztül engem egy kicsit el is vesztett a műsor, mert persze, jól nézett ki a vizuál, jól is szólt a cucc, de az utóbbi két lemez popos (annak is csak közepes), szenvelgős, baromira táncolhatatlan, lassú dalaival nem tudok mit kezdeni. A Walk on Water még oké úgy-ahogy, de hogy a Rescue Me-re miért kellett embereket rángatni a színpadra, az nekem a mai napig homály. NEM BULI AZ A DAL. És ez látszott az arcokon is, akik próbálkoztak rá mégis táncolni. Összehasonlíthatatlan volt az eredmény a záró Closer to the Edge hasonló megmozdulásával, ahol már vagy 40 ember őrjöngött magából kikelve – teljesen jogosan – a színpadon. Én az első blokkot záró This is Warnál kapcsolódtam vissza a buliba, ahol a gyönyörű vörös fények olyan atmoszférát teremtettek, hogy konkrétan rázott a hideg közben. Azt meg kell adni, hogy ebben jó Leto: atmoszférát tud teremteni és eladja az egész showt. Illetve plusz jár azért is, hogy a közönség minden egyes rezdülésére reagál, ebben még mindig egyedülálló szerintem a világ arénarock zenekarai közt.

Az akusztikus blokk a fiatalságom siratása és a remény feladása volt részemről, hogy „normális” dalokat is elővesz majd a banda. Ugyanis a Was it a Dream és a Capricorn is lement egyszál gitárral, ami oké, de a From Yesterday… A From Yesterday nem a bandától a kedvenc dalom, hanem úgy alles zusammen klippel, tokkal-vonóval együtt minden idők kedvenc dalai közt ott van a top 3-ban és abban sem vagyok biztos, hogy nem az első helyen számomra. Ehhez képest egyszál gitárral, félig eljátszva, miután elkezdett hangolni a főhős két dal között... hát, hogy is fogalmazzam meg? A lelombozó és a kiábrándító (lelombrándító vagy kiábrozó, válasszatok) jelzőkkel élnék szívem szerint, de lehet, hogy ezek nem elég erősek arra, hogy mit éreztem. Aztán a Stay feldolgozás Mikky Ekkotól hivatott beindítani újra a bulit, de tudjuk, hogy Mikky Ekko nem éppen a bulizós slágereiről ismert és ugye ez sem az. Szóval a Night of the Hunter hozta igazán vissza a hangulatot, amit a City of Angels megint leültetett kicsit és akkor… akkor végre megdörrent az A Beautiful Lie és az Attack zárásként, amik megmutatták, hogy miért nem ezt csinálja már a Leto-páros. Persze, Shannon ledobolja a csillagokat is az égről, nincs ezzel baj, viszont hát Jared... megöregedett, na. Nincs már meg az a hang, nincs már meg az az erő, nincs már meg az a robbanékonyság. Eltűnt. És ez persze valahol érthető, valahol meg baszottul fájdalmas. De azért ha méréseket lehetne végezni, hogy mely daloknál őrült meg leginkább a közönség és melyek után volt a legnagyobb ováció, hát értitek, na. Nem lenne nagy kérdés, hogy ez utóbbiaknál. Ezen azért érdemes volna elgondolkodni.

A vissza-visszára maradt a Stuck, a Kill és a Closer to the Edge, amik végre igazi, összefüggő partit hoztak három nótán keresztül, de őszintén, itt én már nem ezzel voltam elfoglalva. Hanem azzal, hogy mennyire szerettem őket régen és próbáltam magamban a megfelelő polcra pakolni, hogy egykori kedvenc bandám, egy idolom és valahol a fiatalságom is odalett egy kicsit…

Jam