Elvesztettem a szüzességem TWD fronton, de egyáltalán nem fájt. Sőt, maximálisan élveztem a dolgot. Vasárnap rendeztek egy extrém sportnapot a budapesti Árkádban, ahol sztárfellépőként, vagy az est megkoronázásaként, vagy fene tudja hogy, de a Till We Drop adott egy izzadtságszagú, pogózástól túlfűtött, rosszul kihangosított, mégis eszméletlen koncertet. Hogy ezek a dolgok hogy jönnek össze, azt mindjárt ki is fejtem. Előtte még annyit, hogy előzetes híresztelések alapján féltem, hogy nem fognak nevükhöz méltóan ütni a srácok élőben, de csalódnom kellett: nagyon is ütöttek.
Először is nézzük a technikai oldalát a dolognak: parkolóházban játszani hangos zenét igencsak nehézkes, mivel vagy elveszik a hang, vagy visszhangzik, mint a fene. Nos, itt mindkét dolog fennállt, ugyanis a gitárok kicsit túl voltak húzva, így a dobot egy kicsit, míg az éneket szinte teljesen elnyomták. Pedig a zenekar szinte folyamatosan állítgatta a cuccot, a hangosító beleizzadt hatszor, de sajnos így sem sikerült úgy kihozni azt, hogy hallható legyen a Pete hangja. De mivel eléggé privát volt a buli, úgyis mindenki tudta a szövegeket, szóval nem is kellett hallani, tudtuk mikor, mi jön. Meg ugye a helyszín...szóval ezen lépjünk is túl. Sajnos az idő kevés volt, mindössze 40 perc, amibe még egy kis késés is benne volt, szóval nem sokat játszhattak a srácok. De amit játszottak, azt maximális élettel töltötték meg. Olyan szinten uralják a színpadot, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Együtt ugrálnak, énekelnek, csinálják a hangulatot, megy a fejrázás ezerrel, látszik rajtuk, hogy itt vannak igazán otthon. Pete pedig egyértelműen showman. Leugrál a közönség közé, ölelget mindenkit, együtt énekel a közönséggel, tapsoltat, buzdít, pózol... egyszerűen mindent, amit csak a nagyoktól el lehet tanulni. Sőt, még az utolsó szám, a "Be kind, please rewind" végén hangszereket is cseréltek, szóval a változatosságra ilyen szempontból sem lehetett panasz.
Mint ahogy a számokra sem. Bár a sampler szintén kicsit el volt nyomva, de sebaj, anélkül is maximálisan jók voltak. Igen, ha eddig valaki nem jött rá, nagyon is elfogult vagyok. Ami mellett pedig nem mehetünk el szó nélkül, az a Máté dobteljesítménye. Nem akarok nagy szavakat mondani, mert nem értek a lovakhoz, de szerintem Magyarország egyik legjobb dobosáról van szó. A témák összetettek, a tempó iszonyatos, a variálásai lekövethetetlenek, mégis hibátlanul adja őket elő úgy, hogy közben szétesik a belső partytól, amit önmagában művel, ha már helyhez van kötve. Kérem alássan, így kell dobolni! Mit hagytam ki? Számlistát nem írok, mert a csapatnak összesen 11 dala van, ami majdnem mind le is ment. De az a vicces, hogy nem is hiányzott, hogy újdonságokat játsszanak, nekem ezek is mind újak voltak így élőben. Egyetlen dolgot tudtam megállapítani hazafelé: TWD-re még menni kell. Ha még a hangosítás is frankó lesz, akkor nem kizárt, hogy életem egyik nagy élményében lesz részem. A színpad előtt pogozó srácok meg állatok voltak. Ha jól emlékszem, akkor egy könyök összevarrás és mínusz egy fog lett a végeredmény így összességében (mármint másoknak, nem nekem), úgyhogy annyira még nem is volt durva a buli. Bár azért néha féltem...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.