Igazán régen hallhattunk bármit is a bandáról, de most eljött az idő, hogy a "nagy hallgatásból a csúcsra" című produkciót elővezessék, ugyanis az új lemez valami elképesztően jóra sikeredett. A 2003-as The Reason volt az utolsó hallgatható lemeze a bandának - számomra, azóta csak próbálkozások voltak, amikkel egyre inkább a háttérbe szorultak. Most viszont, mikor már senki nem számított rá, kihoztak egy olyan lemezt, ami szinte hibátlan. Pedig egyetlen basszusgitáros-csere nem okoz ekkora fellendülést. Mi történt akkor valójában? Ennyi ideig tartogatták a jobbnál jobb ötleteket, hogy majd egy korongra pakolják fel az összeset? Vagy homlokon csókolta őket a múzsa? Esetleg egy máig rejtegetett indonéz bevándorló kisfiú/lány szerzi a dalaikat? Igazából engem nagyon nem érdekel, a lényeg, hogy ilyen lemezeket hozzanak ki, ha lehet, évi (vagy ádi...- bocs) rendszerességgel!
Igazából olyan az egész, mintha Kurt Kobain megörökölte volna Wes Borland gitáreffektjeit (ami ugye terminológiai oximoron lenne...), majd erre énekelne Doug. Mert azért valljuk be, kevésbé reszelős a hangja, mint a jobb létre szenderült kollégájának volt. Igazán egyediek és élvezhetőek a gitártémák és emellett olyan dallamjárások vannak mind a főénekben, mind a vokálokban, amiket nem tudom eddig hol rejtegettek? Vagy minek? A torzított darálás is ott jön elő, ahol kell neki. Nem az van, hogy megvan a képlet, miszerint "laza vers, zúzós refrén, bármilyen kiállás, még 8 refrén és vége", hanem teljesen össze-vissza minden. Persze az igazi zseni, aki átlát a káoszon, ezek a srácok pedig nemcsak, hogy átlátnak, de rendet is tettek benne, így született meg ez a 11 dal. Ehhez kell az igazi tehetség, kérem szépen!
Eddig a nagy ömlengésben megfeledkeztem arról, hogy "de a 11 dalból kb. 9 lassú, vagy középtempós". Nos kérem, ezzel az ég adta világon semmi probléma nincs, mert élvezet hallgatni őket. Jah, hogy akkor milyenek a maradék dalok? Hát pörgősek és tökösek, amilyeneknek lenniük kell. A "No Win Situation" kellemesen felidézte bennem az "Out of Control" vagy a "Same Direction" csodás emlékét, az "Incomplete" pedig egy teljesen új, számomra eddig ismeretlen oldalt mutatott a zenekarból. (de ez lehet csak nekem volt új, ugyanis a 2003 utáni lemezek nem igazán ragadtak meg a fejemben...). Bónuszként kapunk még egy dalt "The Pressure" címmel, amely olyan klasszikus Hoobastank (már ha szabad ilyet mondani). Jaaa, egy dallal még adós vagyok, ez a lemezindító "This is gonna hurt", amely egyszerűen zseniális. Az a tremolós gitártéma egyszerűen fantasztikus. Az ujjongás végén annyit tudnék elmondani, hogy számomra az év egyik meglepetése ez a lemez. Igazából egy unalmas, kliséhalmazzal teletűzdelt, lapos korongot vártam. A korong valóban lapos, de csak fizikailag, ugyanis amivel megtöltötték, az kreatív, élettel teli, meglepetésekkel bőven megspékelt és élvezetes. Ha minden zenekar csak félig ilyen jó lemezt csinálna, akkor nem haldokolna az élőzene...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.