Amerikában van egy „barn find” kifejezés, ami a pajtaleletet takarja. Leginkább olyan 30+ éves autókra szokták alkalmazni ezt, amelyeknek hatalmas hype-ja volt az adott korszakban, de azóta a darabszámuk igencsak lecsökkent, az értékük akár hatalmas is lehet, viszont egy pajtában hevernek egy texas-i birtok hátsó részén vagy 50–60 éve. Akarva-akaratlanul is ez a kifejezés jutott eszembe, mikor váratlanul beleakadtam a Puddle of Mudd legújabb albumába, a Kiss the Machine-be.

Én nem követtem a munkásságukat, őszintén szólva azt sem tudtam, hogy aktívak még, tekintetbe véve a sorozatos negatív történéseket a frontember körül. De azonnal eszembe jutott a 2001-ben kiadott Come Clean album, amit le is hallgattam. Miről is szólt ez? Kurt Cobain grunge stílusát nagyon jól megtestesítő énekhanggal, jó szövegekkel, ütős zenei alapokkal letettek egy olyan grunge-rock albumot, amire mindenki emelte a kalapját. Tisztában voltam vele, hogy ugyanazt nem lehet hozni 24 évvel később, de érdekelt, hogy ez a 24 éves oldtimer beindul-e és jó élményt ad-e, vagy a bontóba lehet küldeni a hasonlóan csúnyán öregedő kortársaival együtt.

A lemez 9 tételből áll mindössze a maga 30 perces hosszával, ami elsőre furának tűnt, de úgy voltam vele, hogy minek tolják túl, nem mai gyerekek már, és a világot sem akarják megváltani. Az album lüktetése és dallamossága kellemes, hallgatható, viszont az abszolút középkategóriát testesíti meg. Nem fogja rád rúgni az ajtót a tempóval vagy egyedi megoldásaival, de ütemesen kopogtat, mint Sheldon az Agymenőkben.

Éppen ezért számomra nincsenek olyan dalok, amik kiemelkednének a többi közül. A hangkeverésre is ugyan ez elmondható, a hangzás nem rossz, de semmi ájulás, viszont a pergő kifejezetten tetszett, nem a mai megszokott mély, puffogó, rövid lecsengésű vonal. Tempóban vagy technikai megoldásokban sem üti ki könyökkel az ablakot, de nem is egy Monuments-képességű zenekarról beszélünk. Térjünk is rá a lényegre, ami mindenkit IS foglalkoztat, ami nem más, mint az ének.

A 24 év diszkókorszaka egyértelműen érezhető a frontember hangján, nem az, ami régen, de egyáltalán nem süllyedünk olyan Marianna-árok-i mélységekbe, mint pár éve mikor egy rádióadásban „felénekelte” a Blurry-t. A nosztalgia faktoron túl vannak benne apró finomságok, amik szerintem jól állnak a lemeznek, például a Back Against The Wall kis elektronikás outro-ja, vagy az előtte lévő In Love With A Dancer rockosabb húzása. Az akusztikus tételek szerintem gyengén sikerültek, egész egyszerűen az ének már közel sem annyira jó, hogy elvigye a hátán a háttérbe szorított zeneiséggel együtt a dalokat.

Összességében azt tudom mondani, hogy aki szeretne egy old-timeres életérzést, egy napsütötte délutánon egy sétakocsikázást a szerpentinen, annak egy jó kis nosztalgiaélményt tud adni, de ez nem egy élvonalbeli épített, agyonhúzott versenyautó, amit a Daytona 500-ra terveztek. Én kifejezetten pozitívan csalódtam benne a sok mai, egysíkú modern metal/metalcore/djent bandák után felüdülés volt ennek a lemeznek a meghallgatása.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet,

Misi