A két részes konceptalbum első felével régóta barátkozom, lássuk, mennyire sikerült szorosra fűzni a kapcsolatot. A banda bemutatkozó albuma még 2002-ben engem annyira nem kapott el, aztán a második lemez (Come What(ever) May, 2006) két vállra fektetett, kilóra megvett, hanyatt lökött és levitte a fejem. Szerelmes voltam abba a lemezbe, ronggyá hallgattam, minden mozzanatát kívülről ismertem. Ehhez képest a két évvel ezelőtt kijött Audio Secracy elsuhant mellettem és nem hagyott mást, csak néhány slágert és több középszerű, felejthető alkotást. Emiatt eléggé féltem is, hogy ezt a nagyszabású projectet miként fogja teljesíteni a zenekar. Mert azért egy dupla albumot, amit össze is kell kötni elejétől a végéig... hát nem egyszerű összehozni. Eddig csak a fele került ugyebár a kezeim közé, nézzük, sikerült-e megfelelni az elvárásoknak?
Az albumindítással nincs gond, ugyanis a klipes "Gone Sovereign" és az előzetesen már szöveges videóval kiadott "Absolute Zero" leszakítja a fejünket. Lehet, hogy a sok hallgatás, amit ebbe a két nótába öltem, de lehet, hogy szimplán csak az, hogy jók, nem tudom, de elhitették velem, hogy itt bizony egy tökös lemez érkezett. Aztán jön az "A Rumor of Skin", amely még tovább apasztja a tempót az előző dalok lefelé tendáló egyenesén, de még mindig kapunk egy olyan refrént benne, amitől összefoltozza az ember az alsónacit. Itt mindjárt egyébként ki is térnék az énekdallamok fontosságára: Corey Taylor melódiái nélkül ez a lemez fele ennyire sem lenne jó, ugyanis a zenei részek kicsit ötlettelenek. Néhol a hegedű és a zongora használata kicsit kiszakítja az embert a "hűderokk" érzésből, de ettől eltekintve csupa olyan alapot kapunk, amelyek önmagukban talán unalmasak lennének. Szerencsére ezt sosem fogjuk megtudni. Viszont az mindenképpen csalódás, hogy a szólók néhol erőltetettek és feleslegesek. Ezt viszont nem tudom hova szépíteni, pedig azért James Root nagy favoritom. De hát ő sem remekelhet állandóan. A "The Travelers" első fele (merthogy ketté lett bontva és közel sem biztos, hogy itt a vége...) egy az egyben a "Sillyworld" című klasszikust idézi az akusztikus-jazzgitár kombóval, viszont a hegedű és az ének megmenti a produkciót, ugyanis ezek teszik az album egyik legélvezhetőbb, legnyugodtabb pontjává.
A "Tired" tartja a hegedűszólamokat, viszont kicsit már erősödik a többi hangszer is mellette. Ebben a dalban a dob annyira megragadt, hogy első pár hallgatásra nem is tudtam másra figyelni, ugyanis a 30 Seconds to Mars "A Beautiful Lie" lemezének a fele benne van. Gondolok itt a "Was it a dream" kezdésére és a "The Story"-s és "The Fantasy"-s refrénre. Akkor nem is a fele, csak a negyede. Yes/Jó. Utána viszont elkezdtem hallgatni a többi hangszert és az éneket: a lemez legjobb dalával van dolgunk, nem kétséges. Epikus, ez a legjobb szó rá. Az "RU486" egy elcseszett Metallcia-cover. Nekem ez a dal egyáltalán nem jött be. Olyan, mintha Hetfield részegen, a kocsmában ordítozna, majd a refrénnél beszállnának a szesztestvérek is. Meg pár focidrukker a rend kedvéért. És a szólót többek közt itt éreztem erőltetettnek. A "My Name is Allen" ismét egy bólogatós rock, amely kicsit visszaidézte a Come What(ever) May-t, szóval nekem nagy favoritom lett ez a nóta. Ezután a "Taciturn", az "Influence of a drowsy God" és a "The Travelers" második fele olyan szinten visznek depresszióba és ölik meg a hangulatot, hogy azt elmondani nem lehet. Egyenként mindegyik jó nóta, de egymás után pakolni hármat? Kérem alássan, szörnyű. Azt hittem, hogy a Three Days Grace és a Breaking Benjamin már minden fájdalmat megírt, amit zenében meg lehet, de ebben a részben a Stone Sour még rápakolt egy-két lapáttal. Ezután a zárásként érkező "Last of the Real" már igazi felüdülés a basszus intróval és a döngölős, dögös, tökös versével. Bár a refrén kicsit visszavesz az odacsapásból, de ez szinte semmit nem von le a dal érdemeiből.
Szokták mondani, hogy minden jó, ha a vége jó. Én erre azt mondom, hogy hál' Istennek, ez még nem a vége. Mert akkor bizony nem lenne túl fényes az értékelésem. Így viszont hagyjuk függőben a dolgokat, amíg meg nem érkezik a folytatás, amely reményeim szerint azért jobb lesz, mint ez a korong. Persze ezen is megvan a 4-5 sláger, csak a többi nem ér fel hozzájuk. Ez pedig egy Come What(ever) May árnyékában hamar elsüllyedne...
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.