Tomék is átvették, amit már lassan mindenki csinál a zeneiparban: inkább egy pár számos EP évente, mintsem egy teljes hosszúságú album sokévente. Hallgatva az idei anyagot azt mondhatom, hogy jót tesz a Blinknek ez a megoldás.

Mindössze öt dallal van dolgunk, de ebből három kapásból megragad és kedvenccé válik. Emlékszünk ilyesmire a tavalyi Neighborhoods-ról? Mert személy szerint nekem ott csak sokadszorra ragadtak meg azok a momentumok, amelyek miatt még ma is belehallgatok olykor-olykor. Itt viszont már az első dalban találkozik a "Hearts all gone" lendülete az "Up all night" erősebb kiállásával (igen, mégis az előző lemez dalaiból idézek...), amely a két dal legjobb tulajdonságait gyúrja ilyetén formán egy szerzeménybe. A címadó dallal folytatódunk, amely a refrénnel egyből kedvenccé avanzsál, nincs mit tenni. Travis remekel, mint mindig, de ez egyébként az egész albumra jellemző: ha hagyják kibontakozni, akkor egyből érthetővé válik, hogy miért a világ egyik legötletesebb, leggyorsabb, legtechnikásabb dobosáról beszélünk. Az pedig, hogy még látványban is a show szerves része rá fókuszál, már igazán csak hab a tortán. A "Disaster" nekem a leggyengébb dal a lemezen, ugyanis egy sablon-szerzemény, ebben az egy nótában nem éreztem azt a kraftot és kreativitást, amelyet a többi tétel magában hordoz. A "Boxing Day" az egyértelmű favorit, nincs mit hozzátennem: meglepő, idézi a régi, szép, blinkes időket, dúdolós, táncolós, ragadós... csupa pozitívum! Féltem, hogy ezután már semmit nem tudnak alkotni a srácok, de a "Pretty Little Girl" refrénje, a triolás lezárás és a rapbetét (amelyet Yelawolf jellegzetes hangja tesz kiemelkedőbbé) még mindig tudott annyi újdonságot hordozni magában, hogy az effektek sem zavartak, viszont azóta is dudorászom. Szóval a lényeg, hogy a Blink végre egy kicsit visszatalált a 2005-ben elhagyott ösvényre, ez pedig nekem, mint oldschool fannak, mindenképpen az év egyik legjobb híre!

Jam