Az Anti Fitness Club tipikusan az a zenekar, akiket sikk utálni. Mivel szakmából adódóan ezt nem tehetem meg, ezért nyitottan, visszafogottan és élményekre éhesen érkeztem a hajóra, ahol is Fekáék megkezdték a 2013-as év turné-szakaszát.

Az első meglepetés a kapuban fogadott, ahol is a szakmailag mindenképpen túlképzett biztonsági őr és az I-phonját szüntelenül nyomkodó senorita nem igazán akartak beengedni. Aztán megkezdődött a rohangálás, telefonálgatás, üzenetküldözgetés, hogy bejussak (miközben a 13 éves tini lányok, anyukával karöltve, csak úgy özönlöttek a hajó gyomra felé). Nos, negyedóra sarokban állás után a hölgyike kitipegett, majd megkérdezte, hogy miért nem szóltam, hogy a Tomi vendége vagyok? Megmondom miért: mert én sem tudtam róla. Nem az első koncertem sajtósként ez az A38-on, de eddig ez a rendszer, hogy a főbanda énekesének a vendége lennék…nem igazán volt ismert számomra. Mindenesetre, ha már így alakult, mosolyogva megköszöntem a bebocsáttatást és belibbentem a nézőtérre.

A Nova Prospect nevű zenekar borzolta a kedélyeket éppen, már a kis műsoruk vége felé közeledve, amikor végre koncertfigyelés közeli állapotba kerültem, de ebből a 3-4 dalból is elég gyorsan le tudtam vonni a konzekvenciát: nem véletlenül nem hallgatom őket. Repetitív dalszerkesztés, hamis énekhang, kevés színpadi beleélés… sajnos ez a találkozás sem változtatta meg a véleményemet róluk. Egyedül a korai Marilyn Mansonnak maszkírozott dobos élte bele magát kellőképpen a produkcióba, a többiek nem hagytak mély nyomot. Pedig nagy kár, mert például a Paramore-t a megveszekedésig imádom, szóval nem a női énekhanggal van a gond, hanem a minőséggel. Sebaj, talán egyszer belejönnek a srácok!

Az AFC-t most volt szerencsém elsőként látni élőben, ráadásul hatalmas elvárásaim is voltak velük szemben, úgyhogy nem szerettem volna egyetlen pillanatról sem lemaradni. Ez persze nem sikerült, ugyanis némely emberek csak kötekedni járnak a koncertre, meg akadályozni mások munkáját…de ebbe ne folyjunk bele. Mivel nem vagyok anti-AFC rajongó, meg hát a Tomi vendége voltam, így pozitív mércéből kezdtem az értékelést, hiszen a színpadi összképpel és a bevonulással semmi gond nem volt: mindenki fent volt, kivéve Tomit, aki (a 13 éves lánykák bugyijának még nedvesebbé varázsolása érdekében) a drámai hatás kedvéért csak akkor robbant be, amikor már szerepe is volt. Hatásos volt, de nem egyedi. Aztán ahogy teltek-múltak a dalok, két dologra kellett rájönnöm: 1; ha az embernek 13-15 éves rajongói vannak, akkor az azért jó, mert megveszik a lemezt, eljönnek a koncertre, sőt még anyut-aput is elhozzák, mert másképp nem engedik be őket. Marketing ötös. 2; ezek nem rajongók, hanem fanatikusok. Mindenki áll és meredten bámulja Tomit, aki teljesen mindegy, hogy éppen nyál-popot játszik vagy heavy metalt, csak lássák. Ez pedig azzal a jelenséggel volt karon öltve, amit egyhelyben való ácsorgásnak nevezünk. Senki meg sem mozdult, nem is nagyon érdekelte őket a zene. Ha pedig valaki olyan merész volt, hogy bárkit arrébb tessékelt, annak már a haját tépték a sértődött tinik, ugyanis lemaradnak kettő pillanatról hőn áhított szerelmükről. Kikészítő.

Magáról a zenéről azt lehet elmondani, hogy nagyon igyekeznek a srácok, profinak látszanak, bár Fekán (dob) és a frontemberen kívül a másik két tag csak kiegészítésképpen van a színpadon. Ugyanis ők sem mozogják túl a dolgokat. Sőt… A profinak tűnést úgy kell érteni, hogy jó lesz ez, csak még nagyon sok a hiba. Ha valaki már elmúlt 16, netán már érettségivel is rendelkezik (nemhogy én…), az látja, hogy minden Tomira van kihegyezve, akit egy stabil zenekar kísér, csak még nincsenek belemelegedve a turnéba. Meggyőződésem, hogy a 6-7. állomáson már sokkal jobbak lesznek. Viszont Tomi hangjára egy csepp panaszom nem lehetett: tiszta, érthető, olyanokat kiénekelt, amiről azt hittem, hogy csak autotune, szóval le a kalappal. Az pedig, hogy a vokál sok helyen csak playback, az már eltörpült amellett, hogy minden más élő volt. Bár kár érte… Tracklistből lehetett volna ütősebbet is összerántani, ugyanis a Metamorphosis lassabb, érzelgősebb dalai túlságosan ellaposították helyenként a hangulatot. A Más ölel át egyszálgitáros, közönségénekeltetős előadása viszont mindenképpen tapsot érdemel. Még ha egy kicsit túl sok is volt a Jared Leto-áthallás… A slágerekre pedig végre mozgás is volt, úgyhogy összességében jó volt ez a koncert, csak nem elég jó. Pedig a srácok megérdemelnének egy normális, értő közönséget, mert tesznek érte.

Jam