Ötödik fokozatba kapcsolt Magyarország egyetlen rock n road zenekara, de lassan elfogynak a számok a sebváltóról. Vagy akkor majd jön a Visszahárom? A Road egy olyan zenekar, ami nem tud túl sok változatosságot felmutatni, már ami a zenét illeti, de azt az egyet, amit tud, azt viszont profi szinten, hibátlanul, egyre magasabb színvonalon képes űzni. Ennek csúcsa volt a 2010-es Emberteremtő, amelyen zene tekintetében a földbedöngölés és a pofáncsapás érzéki elegyét kaptuk, szövegek tekintetében merészen lavírozva az emberi hülyeséget felvázoló/boncolgató és az élet szeretetének tiszteletet adó versekkel, valamint dallamilag egy szinttel feljebb lépve (ami arról szólt, hogy kihangsúlyozottabbak lettek a vokálok és megnövekedett a kitartott, melódiával gazdagon átitatott vokálok halmaza). Ehhez képest a héthúros gitárok, az öthúros basszer és az eltelt közel három év elegendő volt-e a méltó folytatáshoz? Meglátjuk...

Tíz dalt kaptunk, amely elsőre talán kevésnek tűnhet, de ha mondjuk a kulisszák mögé pillantunk, akkor konstatálhatjuk, hogy van nekünk egy A hatodik címre hallgató alkotásunk, amely nyolc (ismétlem NYOLC) percesre sikeredett. Mielőtt ezt meghallgattam volna, már mosolyra húzódott a szám, ugyanis felrémlett a Valami nagyon hideg kék című, számomra mindmáig meghatározó darab, amelyet akárhányszor hallgatok is meg, mindig van valami újdonság, ami feltűnik. Ha meg nem, akkor agy vesztve tombolok rá. Ez utóbbi koncerteken szokott előfordulni, amikor is nagy szerencsével pont elkapom azt a showt, ahol Máté-ék előhúzzák ezt az aduászt a tarsolyból. No, mármost A hatodik (talán nem lövök le nagy poént, ha elárulom, hogy a tízparancsolatból kell kiindulni a cím értelmezésével kapcsolatban) sajnos meg sem közelíti a fent említett eposz szintjét. Persze, mondanivalóban "ott van szeren", mint ahogyan az összes többi dal, vagy az összes Road dal ott szokott lenni, de a manapság oly divatos "bevágok mindent a dalba, ami csak szembe jön" nekem lerontja az összképet. Így ugyanis vége van a dalnak, aztán visszajön még egyszer, teljesen feleslegesen. A fele elég lett volna.

Azért foglalkoztam ezzel a dallal ennyire alaposan, mert nekem ez volt a legnagyobb csalódás a lemezen. A többi dal meg amolyan Road-os annyi különbséggel, hogy van nekünk egy Világcsavargónk, amelyen Máté mesél az életéről, de korántsem lenne ez annyira érdekes, ha nem mindössze egy akusztikus gitár kíséretében tenné ezt. Akusztikus gitár. Road lemezen. Na, ez az igazi újítás, kérem alássan! Az pedig, hogy a végeredmény több, mint kielégítő, az nem s Máté hirtelen kifejlett énektudásának, hanem a szöveg és a zene tökéletes összhangjának köszönhető. A többi dallal azért nem nagyon szeretnék foglalkozni, mert mondanivalóban/stílusban/összességében már mindegyikre láthattunk példát az előző Road korongokon, ergo olyan az egész, mintha folytatásokat hallanánk: A Jövök az autószerelmesek legújabb himnusza a Go, a Visszahárom és a Felpörögve után (megjegyzem ettől még iszonyat húzós és jó dal); az Egyszer élünk a könnyedebb hangvételű Római vakáció és Megint nyár utódja; a Fojts meg a sötétben és a Helyetted pengékkel követi A fűben kitaposott szado-szuicid ösvényt; van a kötelező szerelmes dal a Te vagy az egyetlen (Nem rólunk szólt és Nem elég után szabadon) és Az isten állatkertje, amelyet ugye Emberteremtőnek használ az Isten barma. Nekem a kedvencem a triolás Lúzer lett, amelyet mind hangvételében, mind szerkesztettségében egy egyedi dalnak lehet elkönyvelni a Road történelmében. Vagy legalábbis nekem hirtelen nem ugrik be most semmi, amihez hasonlíthatnám.

Ebből is látszik, hogy szép, vegyes skálán mozognak a dalok a könnyed rock n roll-tól a nyolc perces himnuszon és a duplalábgépes száguldáson át a megnyugtató akusztikus "slágerig", de sajnos az újítás kevés. Az, hogy a gitár jobban röfög egy-egy riff alatt, az nem kreativitásbeli előrelépés, hanem technikai. Persze, kell az is, de sajnos ez itt most kevés. Jó az album, ha ez lenne a banda második lemeze, akkor simán 10/10 az értékelés, így viszont be kell érnie kevesebbel. Az elején emlegetett Emberteremtő olyan szintre tette azt a bizonyos lécet, amit ha át is ugranak a srácok, azt csak rutinból teszik, magasabbra pedig semmiképp nem emelik. Kár érte, mert nagyon vártam a lemezt. Ettől függetlenül: irány koncertre!

Jam