Az újkori Ossián tizenkettedik nagylemezével örvendeztette meg rajongóit a napokban, amelyet egy hagyományos dedikálással is összekötöttek a budapesti Cinema Rock Caféban. Sajnos erről lemaradtunk, de a lemez nem kerülhette el a figyelmünket. A 2005-ös Szabadság fantomja című lemezig követtem hűen a zenekar munkásságát, akkor csömörlött meg bennem ugyanis ez az egész Ossián-dolog. Ennek oka igencsak egyszerű volt: az évente, futószalagon gyártott, klónszerű lemezek már nem tudtak annyi újdonságot mutatni, amely miatt érdemes lett volna a hallgatásra vagy éppen a vásárlásra. Most, hogy Paksi apóék is belátták eme dolgot és csak kétévente jönnek ki új anyaggal, adtam egy újabb esélyt a nagy öregnek és lelkes kis brigádjának, ugyanis a 2011-es Az lesz a győztes egészen jól sikerült. Nem idézte a "nagy korszak" legjobb dalait/albumait, mint amilyen a Tűzkeresztség vagy éppen a Hangerőmű voltak (vagy a személyes favoritom, a Titkos ünnep), de azért tartalmazott olyan megoldásokat és témákat, amely miatt érdemes volt adni neki háromnegyed órát az életünkből. Na, a mostani lemez pont ugyanilyen.

10 dalt kapunk, amely már mosolygásra ad okot, ugyanis minél kevesebb a dal egy Ossián lemezen (a tendencia szerint), annál értékesebb és jobban kidolgozott tételeket tartalmaz. Ilyen például az első hírhozó, amellyel sikerült megismerkednem még a lemez napvilágot látása előtt, a Ha Te ott leszel velem. A banda mindig is erős volt a lírikus, epikus dalokban, nem véletlenül születtek olyan örök klasszikusok, mint a Végállomás motel vagy A bátrakért, amelyek az újkori Ossián legjobb nótái közé tartoznak. Emellett eléggé ritka, hogy Endre a szerelem témáját járja körbe, viszont ebben az ötperces, zseniális alkotásban a vers az, amely miatt kiemelkedik a tömegből és messze a lemez legjobb dalaként teljesedik ki. Mondjuk a Hangerőmű bónuszaként világra hívott Csendesen-nel még nem veheti fel a versenyt (mint ahogy semelyik hazai szerelmes dal sem), sőt még A lélek hangjaihoz írt bónuszdalt, a Hazatérést sem körözi le, de ott tobzódik és dörömböli a csúcs kapuit. A másik lírikusabb dal a lemez címadó tétele, amely az őszinteség és becsület témáját járja körül immár vagy százhuszonkettedik alkalommal a banda történetében. Viszont a szóló és a kórussal támogatott refrén miatt még ezt is képes voltam elnézni a hidrogénezett hajú rockapónak. Apropó szólók: Ricsi képtelen volt elszakadni Brahms magyar táncaitól, ugyanis a Fogadd el magad-ban megidézi a klasszikus dallamot valami olyasmi formában, mint a Végállomás motelben Vivaldi Négy évszakát. Ami még említést érdemel ilyen téren, az a Szakítópróba indító riffje, amely egyébként a refrén alatt is ott bujkál a sötétben, amelynek triolás megoldása eléggé egyedire sikeredett.

Szövegileg kettő dologba tudok belekötni, amelyek annyira szúrják a szemem, hogy szinte már fáj. Az első kapásból a nyitónóta refrénjében feltűnik, amikor is Endre arról énekel, hogy járt utat a járatlanért bármikor elhagyná és újrakezdené ezerszer. Az újrakezdés oké, azt aláírom, hamvából élesztette újra a zenekart ’98-ban. Viszont a járatlan útnak még csak közelébe sem ment már vagy 30 éve, mióta a pályán van (mindezzel együtt ez a dal a Titkos ünnep dalait idézte, tehát meglágyította a szívem rendesen). Amikor még mindig a Rock katonái és a Rocker vagyok a húzónóták a koncerteken, addig szerintem ilyesmivel még viccelni sem kellene... Meg lassan ezzel a "rock a végzetem" című dologgal is le kéne állni, hiszen a Tankcsapda, a Pokolgép/Kalapács kombó és maga Paksi apó is már annyit énekelt erről, hogy a könyökünkön jön ki. A másik dolog, amely kiszúrja a szemem/fülem, hogy a "csend-rend" rímpárt hányszor lehet még ellőni egy pályafutás során? Mert ezen a lemezen is vagy háromszor-négyszer előfordul különböző kontextusban, de a banda diszkográfiájából talán még elő tudnék bányászni egy 40-50 ilyen alkalmat. A robot és a Miénk a pálya határokat feszegető szövegei nekem sokkal jobban bejönnek, mint a már 1000x lerágott csontok. Bár A robot-ban annál a kis flange-s szólórésznél kicsit több elektronikát is el tudtam volna képzelni, ha már a digitalizált korról beszélünk. Én ezeket erőltetném, ha már a járatlan útra vágynak az urak...

A végére én azt mondom, hogy van még létjogosultsága a bandának, ezt senki nem vitatja. A megkezdett ösvény is (hogy maradjunk a fő csapásnál...hehe) rendben (csendben…) van, hogy nem kell évente leerőszakolni a torkunkon valami klón-lemezt, viszont akkor tessék tényleg rálépni arra a járatlan útra, kilépni a biztonságzónából és kísérletezni. Van a zenekarnak akkora közönségbázisa határon innen és túl, hogy bármit megkajáljon, úgyhogy nem kell mindig a jól bevált módszert követni. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

Jam