Életem első Park-os élményét olyan bandához akartam kötni, amely kiemelkedik a tömegből és egy igazi, különleges élménnyel ajándékoz majd meg. Nos, Hayley kisasszony megadta nekem ezt az élményt. Ezer köszönet érte!

Le kell szögezni, hogy a Paramore az ehyik kedvenc bandám, és bőven benne van az általam favorizált live-zenekarok között, akiknek a koncertjére mindenképpen el akartam jutni. Ez két dolognak volt köszönhető: egyrészt a korábban játszott pop-punk és a mostanában erőltetett powerpop muzsikának, amelyre egyszerűen képtelenség nyugton maradni; másrészt az énekesnő hangjának, amely lehet szó lemezről, akusztikus előadásról, koncertről, vagy szimplán utcán megállított, rajongó gitárossal való kooperációról, teljesen mindegy: ez a hang zseniális!
Mindig azzal szoktam kezdeni a kritikát, hogy mitől féltem, ugyanis szeretek előre felkészülni az esetleges negatívumokra, hogy ne csalódjak túl nagyot. Ennél a koncertnél azonban szemernyi félelmem sem volt. Egyszerűen tudtam, hogy ha ezek a srácok színpadra kerülnek, akkor ott kő kövön nem marad. Nos, a megérzés bebizonyosodott, a színpad szinte felrobbant az energiától, amely felszabadult művészből és közönségből egyaránt. Végre élőben is sikerült megtapasztalnom, hogy a rajongás, ami körülveszi a zenekart, nem csak egy mesterien elterjesztett marketingfogás, hanem, a 30 Seconds to Mars Echelonjához hasonlóan, egy valóban létező, élő, együtt lüktető tömeg. Nem volt olyan pillanat a koncerten, ahol ne lehetett volna látni a kölcsönös szeretetet, tiszteletet és élvhajhászást a két fél között. Felejthetetlen élmény volt!

Magára a technikai részről nem igazán írnék semmit, hiszen tökéletes volt minden. Úgy szóltak a hangszerek, olyan pontos beállításokkal, mintha csak álmodná az ember. Talán Taylor gitárja volt egy fikarcnyit halk, de ezt a két session gitár jól kiegészítette, szóval szót se róla többet. Apropó session-zenészek: tökéletesen teljesítettek, mégis a háttérben maradtak, hiszen Hayley, Taylor és Jeremy olyan szinten radíroztak le mindenki mást a színpadról, hogy öröm volt nézni. Nem tudom, hogyan élveztem eddig bármilyen bandának is a koncertjét, de egy biztos: ilyen intenzív, a végéig kitartó és jól koreografált színpadi mozgást én még soha nem láttam. Volt a Paramore-klasszikus, mikor Taylor lehajol, Jeremy pedig átgurul a hátán, néhányan feljutottak a színpadra egy Anklebiters erejéig, Hayley ugrált-hajolt-fetrengett egész végig, a két gitáros fejrázási technikája pedig olyan összhangban volt, mint az eső a napsütéssel szivárvány idején. Tényleg nem tudok semmibe belekötni: záporoztak a slágerek (Still Into You, That's what You Get, Fast in my Car, Now, Misery Business, Ain't It Fun, Pressure...), mindenki megőrült és extázisba került, a The Only Exception-nél pedig emelkedtek a telefonok és megjelentek a könnycseppek. Én még egy Crushcruscrush-t hiányoltam, meg talán egy Hallelujah-t, de tudom, hogy minden sláger nem fér bele egy szűk másfél órás koncertbe, úgyhogy én ezt nem is a negatívumokhoz sorolnám. Majd legközelebb eljátsszák ezeket is...

Az előzenekarral kellett volna kezdeni kronológiailag, de a Paramore-hoz képest annyira semmitmondó és felejthető volt a Dutch Uncles, hogy szinte szót sem érdemelnének. A dalaik homogének és unalmasak voltak, az énekes egy Bödőcs Tibor hasonmás volt szörnyű, kockás, mókás mozgással és néhol Brian Moloko (Placebo) hangjára emlékeztető megmozdulásokkal, de talán ennyi elég is róluk. A lényeg, hogy megérte végig várni az ő kis műsorukat, mert ami utánuk következett, az maga volt a tökély. Játszhatnának holnap is...mármint Hayleyék…

Jam