A negyedik lemezét egy komoly létszámcsökkentés után készítette el Hayley, Taylor és Jeremy, amely legalább annyira jót tett a banda zenéjének, mint amennyire rosszat. Bár inkább jót... Az történt ugyanis, hogy 2010 elején a bandát alapító és a dalokat szerző Ferro testvérek bejelentették, hogy elválnak a bandától, mint ágtól a levél, hogy egy ilyen irodalmi hasonlattal élhessek és néhai irodalomtanárom is büszke lehessen rám. Ez, bár megviselte a banda maradék tagjait, mégsem estek kétségbe, hanem fogták magukat és megalkották az eddigi legmonumentálisabb albumukat, amely nem éppen tökéletes, de a maga tökéletlenségében mégis szerethető. Nem tagadom, hogy ehhez nagyban hozzájárul Hayley kisasszony, akinek a kinézete ugyan napról-napra egyre furcsább, de a hangjába, hál' Istennek, még mindig nem lehet belekötni. Az viszont egyértelmű volt, hogy a frontasszony (lány...) hangja önmagában kevés az üdvösséghez, ugyanis a Ferro tesók kreativitását nem igazán lehet pótolni, hacsak nem engedik szabadjára Taylor York gitáros fantáziáját. De mivel a tagok sem önmaguk ellenségei, ezért ezt megtették, Taylor pedig egy igen korrekt, kreatív egyveleget tett le az asztalra.

Elsőre, ami feltűnhet, hogy iszonyatosan sok a dal a lemezen. Kérem alássan, ez maximálisan igaz, ugyanis aki 2013-ban kihoz egy 17 számos korongot, az vagy nincs tisztában a zenevilág trendjével, vagy nagyon biztosra megy. (Opcionálisan a harmadik verzió: vagy hülye, és óriásit fog bukni, de a Paramore-nál ez a verzió nem volt a járható utak között.) Jeremy-ék nyilatkozták, hogy ez a lemez bizony más lesz, mint az eddigi Paramore munkásság, úgyhogy készüljünk fel és próbáljunk túllépni a múlton, ugyanis ők is ezt teszik/tették. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy ez bizony egy igencsak tudatos döntés volt, amely azt hivatott alátámasztani, hogy Ferroék után is van élet a zenekar számára a powerpop élvonalában. Meg persze az sem egy utolsó szempont, hogy három dal csak átvezetőként funkcionál (ráadásul zseniális átvezetőként, amelyek atmoszférát képesek teremteni, de még sincs akkora jelentőségük, mint a Black Veil Brides legújabb albumán), így pedig a maradék 14 nóta nem is olyan sok. Viszont ha azt nézzük, hogy ennek a 14 dalnak a nettó játékideje 60 perc, akkor azért már vakarhatjuk a fejünket...

Nem húzom tovább az idegeket, elárulom, hogy nem, nem sok ez az egy óra, ugyanis sikerült egy olyan vegyes felvágottat összehozni, amely a pop-rock szcéna összes fellelhető ágazatához bekopogtat pár hang erejéig, így a változatosságra egy másodpercig nem lehet panasz. Ugyanígy az unalom is elkerülheti az embert, még ha figyelmesen csak zenét hallgat, akkor is, hiszen punk rock után egy líra, aztán egy funky megtámogatva egy gospel kórussal, majd egy kicsit komolyabb electropop, végül egy majd' nyolc (azaz 8!!!) perces elszállás, mindez rengeteg indie-s behatással... leírni is sok, nemhogy kigondolni, megírni és feljátszani. A (One of those) Crazy Girls tangós beütéseit pedig még meg sem említettem. Persze, sokan mondják, hogy azért egy erősebb koncepció nagyon hiányzik a lemezről, de én a magam részéről azt mondom, hogy dehogy hiányzik! Teljesen normális, hogy egy stílusteremtő testvérpár távozása után még keresi a jövő hangjait az együttes, de amit ezzel a stílusbeli multikultival műveltek, szerintem az bármely együttes számára irigyelhető teljesítmény. Az pedig, hogy csak szimplán telerakták az albumot jobbnál jobb dalokkal és nem fontak mellé Tolkien-szintű történetet...szerintem a rajongók 95%-át nem fogja különösebben érdekelni.

A magam részéről azért a Fall Out Boy lemez mellé nem tenném oda a Paramore újdonságát, de talán nem túl nagy merészség azt mondani, hogy eddig királynőként tündököl Hayley a világ élén (de még várjuk idén az új Avril és az új Tonight Alive lemezt is). Mutatják ezt az eladások, a koncertek sikerei, a visszajelzések az együttes felé...gyakorlatilag minden azt hivatott alátámasztani, hogy ezzel a lemezzel mindössze a kritikusoknak vannak gondjai. Meg néhány oldschool fannak. Persze, tudom, egy zenekarnak nem csak új rajongókat kell gyűjteni, hanem a meglévőket is megtartani...de én, mint oldschool fan, azt mondom: nekem ez bizony bejön.

Jam