A második nap igazi csemegéket tartogatott kicsiny galamblelkemnek, ugyanis végre a metalcore (és különböző alfajai) is képviseltették magukat a fesztiválon, amit nem tudtam nem értékelni. Még ha nem is minden bandát sikerült úgy összeválogatni, hogy maradandó élményt nyújtsanak...

"Kedves D.!

Az első koncertet kapásból ebéd után, délután egykor sikerült elcsípni a GDF Suez színpadon, ahol a Show Your Otherside legénysége (plusz a hölgy) igyekezett meghozni a fesztiválozók kedvét a napon sülésre. Nem sikerült. Vagy legalábbis nem maradéktalanul, hiszen azért meg kell említeni azt a zirka 10 embert, akik a hőség és a zene minősége ellenére is végig tolták az első sort. A zenével nekem különösen két bajom volt: a gitár csak zsizsikes sistergés volt, az ének meg eléggé hibádzott. Meg is kérdezte tőlem egy kedves barátom, hogy: "értem én, hogy ordibálnak és ez jó nekik, de nekünk is?" Most nem mennék bele a metalcore (főleg, hogy a srácok inkább valamiféle core-punk-rock kombót nyomattak) műfaji sajátosságaiba, de azért az ordibálás eléggé hozzá tartozik. No mindegy is, hiszen jött a Till We Drop, akik viszont kétségkívül Magyarország legjobb core csapata és erről nem nyitok vitát senkivel. Aki itt volt, annak ezt nem kell bizonygatni, aki meg nem... na az igencsak sajnálhatja! Pete-ék nemes egyszerűséggel szétszedték a színpadot, megőrjítettek mindenkit, a 10 emberből csináltak a nézőtérre minimum 100-at, ráadásul a készülő EP mind a négy új dalát lenyomták, tehát elég exkluzív buli volt. Most írhatnám azt, hogy "nye-nye-nyee, én már hallottam a dalokat és nagyon kick-ass mindegyik", de nem mondom, mert tekintettel vagyok a sértődékenyek lelki világára.

Műfaji szempontból még két "alig említésre méltó" esemény történt: egy Subscribe buli, amelyet ugyan csak messzebbről hallgattam, rápihenve a nagy attrakcióra, de így is meg kellett állapítanom: Bálinték egy különleges helyet képviselnek a magyar undergroundban(?), amit senki nem veszélyeztet, ugyanis ilyen összetett, változatos és profi zenét nem csinál senki idehaza. Megkockáztatom, soha nem is fog. De, ami ennél is fontosabb, az ausztrál metalcore zászlóshajója, a Parkway Drive úgy vette át a színpadot Mátééktól, mintha ott sem lettek volna: dózerolás történt, kérem szépen! Azt mindig is tudtam, hogy a srácok nem normálisak, hiszen aki látott jeleneteket a Home for the Heartless DVD-ből, az tudja: törött lábbal, tolószékből is ugyanakkora bulit tolnak 10.000 embernek, mint kétszáznak egy izzadós klubbulin. A dalok olyan szinten vitték le a hajam, hogy a skinheadek hozzám járnak a fodrászom telefonszámáért, ráadásul az, hogy 5 emberből (itt a zenekarra gondolunk) 3 úszógatyában tolta le a koncertet, azért külön megér egy misét. Igazság szerint nem tudok mibe belekötni. A legnagyobb negatívum az énekes kolléga konferálása volt, amelyben percenként háromszor minimum elhangzott, az "Oh my God, it's very hot!" című mondat jelezve, hogy tűző nappal szemben a fene sem szeret játszani. Ennek ellenére a nap egyik legnagyobb buliját hozta össze az ötösfogat, úgyhogy sajnálhatod, hogy nem tudtál eljönni, bárki is vagy! Ugyanis egy barátom, aki igencsak ódzkodik a műfajtól, tett egy ilyen kijelentést 'Drive-on: "így sörrel és csocsóval, árnyékból nem is rossz ez!". Szerintem ez mindent elárul... Amikor pedig a Wild Eyes bekezdett, felállt a szőr a talpamtól a hajamig mindenhol. Imádtam!

Üdv
Jam"