A második nap eléggé ellentmondásosra sikerült program szempontjából, ugyanis több olyan zenekart gereblyéztek össze a szervezők, akik igencsak kilógtak a sorból. Legalábbis az én részemről mindenképpen, hiszen a napnak ezt a részét el is kereszteltük egymás közt "pihenőnek".
"Kedves D.!
Ide tartozott többek között a Hurts legénysége, akik olyan szinten nem csináltak semmit a színpadon, hogy fröccsözés közben a hátsó sátorban azt éreztem, hogy magasan köröket verek a srácok teljesítményére. És még csak nem is volt hangszer a kezemben... El kell ismerni, lemezminőségben szólt minden, technikai részről belekötni semmibe nem lehet. Sőt, a világítást külön ki kell emelnem, ugyanis a fények még eddig egyik bandánál sem voltak ennyire jól megkoreografálva. Nagyon nagy respect a fénytechnikusnak, nagyszerű munkát végzett! De nagyjából itt a dicséretek sora be is fejeződik, merthogy a koncert olyan volt, mintha betettem volna otthon a CD-t és megnyomtam volna a play-t. Kivéve a frontember konferálási, manchesteri akcentusát, na, az megér egy misét! Annál már csak Matt Tuck konferálásait szeretem jobban, remélem holnap este hallok majd egy-két "Á lov jú má friends" felkiáltást, éles walesi akcentussal! No de nem kalandozok el: szóval a lényeg a Hurtsben: miért rajong ezért ennyi ember? Miért kell másfél órát zenélni azelőtt, hogy felvágnám az ereimet? Pedig egyébként a koncert végefelé elhittem, hogy talán mégiscsak van kiút az öngyilkosságból, aztán jött egy Stay búcsúzóul és a melankólia visszatért. Az a fura, hogy van a zenekarnak két lemeze, azon van négy dal összesen, amit azért un az ember, mert agyba-főbe mennek a rádióban. A többi dalt meg azért, mert ugyanolyanok, mint az előző négy. Tehát: miért rajong értük milliónyi ember? Művészek, ezt elismerem, de inkább alkossanak, mintsem hogy koncertezésre pazarolnák az idejüket. Szerintem...
A másik ilyen zenekar nálam a Quimby volt, akik ugyan a magyar alter egén álló csillagként tündökölnek és mindig olyan tömegeket mozgatnak meg, amelyeket egy core csapat sosem fog, de ettől még nálam ez csak arra jó, hogy kolbászos szendvics közben ne legyen csend. Bár saját magam ellen szólva: sokkal bulizósabb zenét csinálnak, mint a Hurts, ráadásul az Autó egy szerpentinent végre sikerült meghallgatni élőben, ráadásul (2.0) az Ajjajjjajj mindig napokra beleragad a fejembe, de itt végül ki is fújtunk én és a Quimby. Kiss Tibiék nagyon tudnak, úgy szóltak, ahogy semelyik másik banda eddig, ettől függetlenül nem éreztem, hogy most alakulnék át vérbeli rajongóvá. Talán majd egyszer.
Harmadiknak befér még ide az EmilRulez!, akik csak a Volt-ra hoztak össze egy szettet, hogy exkluzív bulit tartva visszatérjenek, ha csak egy koncert erejéig is. Ehhez el kell mondani, hogy bírom Hajós Andrást, viszont sokkal jobban bírom, amikor poénokat szór, semmint akkordozik bőszen. Az valahogy olyan visszás. Mintha Lukács Laci hirtelen felcsapna stand-uposnak. Ennek ellenére igazi tömegeket vonzott a kivételes alkalom a GDF Suez színpadhoz, jól is szólt a cucc, de azért, biztos, ami biztos alapon, inkább átvándoroltam az OTP-Petőfi Rádió színpadhoz Vad Fruttikra...
Üdv
Jam"
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.