Ez a zenekar rendelkezik a világ legellenszenvesebb énekesével, ez nem kérdés. Az, hogy mégis miért rajonganak értük milliók világszerte? Na, ez már sokkal aktuálisabb.

Ronnie Redke akkor tenne legjobbat az egész zeneiparnak, ha bekenné magát sikosítóval tetőtől talpig és Mr. Furkó végbelébe kúszna Paris Hilton után, szabadon, önnön elhatározásból. Ámde, mivel ennek az embernek megvan az a fixa ideája, hogy ő a világ közepe, ezért sajnos ez sosem fog bekövetkezni. Ebből pedig az következik, hogy új FiR lemezek ezután is születni fognak, amely ugyan pár embert boldoggá tesz (ki tudja miért), a legtöbbet hidegen hagyja, a többieket pedig hidegrázásra kényszeríti. Az még hagyján lenne, hogy a szövegek 99%-a arról szól, hogy "én vagyok a világ császára, aki nem így látja, annak mélytorok" (a maradék 1% az adó, amit a rászorulóknak utalok), de hogy ezt még valaki komolyan is veszi, az már tényleg a mocsár legalja. Úgyhogy a szövegeket szerintem hagyjuk is, ugyanis ha még kitérnénk arra, hogy az ének (autotune forevá') és az üvöltés mellé még felsorakozik a rap is, mint pop-core sajátosság...hát én nem tudom. Hagyjuk inkább!

Zeneileg már árnyaltabb az egész, ugyanis két megközelítés lehetséges: az egyik, hogy képtelenek voltak egyfajta zenei stíluson belül maradni az urak, így inkább azt gondolták, hogy a klasszikus rocktól a hip-hop alapokon át, a core-os beütésekig és a dubstep betétekig mindent felhasználnak, amit más előadók esetleg törölni szerettek volna a gépükről, mert kevesek voltak ahhoz, hogy feltegyék egy lemezre. A másik megközelítés, hogy törekedtek a változatosságra és átestek a ló túloldalára. Mindenesetre az leszögezhető, hogy ha az ember stílusok közötti ugrálásra vágyna, akkor megtalálta a tökéletes lemezt, ugyanis nemcsak a 12 dal különbözik egymástól, hanem egy dalon belül is három, de akár négy zenei stílus is keveredhet. Egyetlen olyan dalt találtam a lemezen, amely nyugodt szívvel szabadítható rá a világra és az túléli az ütközést. Mármint a világ. Ez pedig a Born to Lead, amely persze szövegében azért nem rugaszkodik el a megszokott koncepciótól, de zeneileg meglehetősen egységes elejétől a végéig. Van benne egy kis virgálás minden hangszeren, van húzása és élvezhető. Sajnos, itt a pozitívumok sora véget is ér, ugyanis a néhány élvezhető momentumot egyből keresztülcsapja valami teljesen oda nem illő és fülsértő effekt, betét (nem intim…) vagy stílusváltás. Vagy Ronnie hangja és szövegei. Gyakorlatilag érthetetlen a zenekar népszerűsége. Részemről nem szeretném többször meghallgatni!

Jam