Matty Mullins egy hihetetlen adottságokkal rendelkező énekes, amelyhez kicsit egyhangúan, de mindig hűen asszisztáltak a zenészek. Nem történt ez most sem másképp: énekre kihegyezett sabloncore, elektronikus betétekkel.

Felróhatnánk hibának, hogy évek óta ugyanúgy szól minden lemezük, de mivel ez a megszólalás olyan, hogy leviszi az ember haját és állba vágja háromszor, ezért én kijelentem: nekem ezzel nincs bajom. A Disturbed is ugyanúgy szól '95 óta... Aztán belemehetnénk abba is, hogy azért az előző lemezeken hatalmas slágerek voltak, most meg nincs meg az a 3-4 kiemelkedő dal (de megvan: No Ordinary Love, The Answer, Possibilities, Divinity). Viszont most az egész lemez egységesen magas színvonalú, így nehezebb kiemelni az első hallásra megragadó kedvenceket. Ugyanis mind az. Nekem. Azt is lehet mondani, hogy két lassú dal sok egy ilyen erőteljesnek szánt, kemény lemezre. De amíg Matty úgy énekel, hogy a legjobb pillanatokban Chester Benningtont vélem felfedezni (a Need to Be kezdésénél egyértelműen), amint a hangszálai között elődugja fekete keretes szemüveggel díszített orcáját, addig nekem ezzel sincs bajom. Kérdés: mégis miért elégedetlenkedik mindenki?

Sok oldal kritikáját elolvastam, mielőtt megírtam volna az enyémet, hogy képet kapjak arról, a szakma mégis hogyan látja az aktuális korongot. Meg kell mondanom őszintén, hogy nem értem: ez a lemez elejétől a végéig érdekes tud lenni. Ha valaki felületesen hallgatja, igen, a versek teljesen egyformának tűnhetnek. De ez ugyanúgy megvan a metalcore bandák 99%-nál, tehát lapozhatunk. Azt is mondják, hogy Matty dallamai unalmasak. Elsőre ezt egy ironikus horkantással elintéztem, de most már komolyan kezdek aggódni, hogy velem van baj...én egyszerűen élvezem az úriember hangi adottságait és a kreativitásátt, ahogy azt kihasználja. (Ellenvéleményt szívesen fogadok kommentben, hátha valaki a fejembe veri, hogy miért is lenne ez unalmas). A zenei alapok unalomfaktorát a különböző elektronikai elemekkel igyekeznek csökkenteni, amely talán a The Answer-nél teljesedik ki legjobban, de minden tételben jelen van és létjogosultságot szerez magának. Nem nagyon tudok belekötni a dolgokba, hiába hallgatom már egy ideje. A No Ordenary Love első hangjától az epikus énekkel zárt Divinity-ig imádom az egészet. Igen, valóban, öt éve egy szem fejlődés nincs a srácok zenéjében, de amit akkor kitaláltak az még most is működik. És mivel egy olyan országban élünk, ahol az Ossián, a Kalapács és a Pokolgép közel 30 éve tud ugyanabból megélni, addig szerintem ez belefér...

Jam