Mindig is imádtam a kanadai srácoknak azt az energiáját, amivel megtöltik a kiadványaikat. Teljesen mindegy, hogy kislemez, nagylemez, cover-lemez vagy éppen EP, a dalokról sugárzik az életerő, a riffek kreatívak és rájuk teljesen jellemzően egyediek, Shane hangja pedig szintén unikum a maga nmében. Ebből az elegyből pedig csak jót lehet összehozni, tehát a Dead Reflection is jó. Mit jó? Király!
Kilencedik lemezre azért már megfáradnak a zenekarok általában, főleg egy olyan banda, akik majdnem 20 éve zenélnek együtt és nem igazán szoktak szünetet tartani. Vagy turnéznak, vagy stúdióznak. Ebből is látszik, hogy a Silverstein nem véletlenül állta ki az idő próbáját, hiszen a 2000-es évek elejének-közepének emo-screamo-hullámát meglovagolva a csúcsra tudtak törni, viszont ott is tudtak maradni, lényegi változások nélkül. És ez a legnehezebb a manapság évente változó zenei trendek tengerében, hogy akkor is a víz felett tartsd a fejed, ha ólomsúlyok húznák lefelé a lábad. Shane Told-ék ezt valahogy mégis játszi könnyedséggel csinálják, mindenfajta izzadtságszag és megfelelni akarás nélkül. Hozzák a kellemes poppunkot, ahol kell, ott átmennek frankó riffelgetésbe, majd a hc és metalcore elemek fűszerezéképpen feltűnnek és kijön a végén az a Silverstein-elegy, amit annyira imádunk.
Nincs ez másképp ezen az albumon sem és őszintén nem fogom sokáig húzni ezt a kritikát, mert teljesen felesleges. Igazából ugyanazt kapjuk, amit mindig is, de valahogy mégis van annyi újdonságérzet a dalokban, hogy egyáltalán ne érezzük azt, hogy valamelyik korábbi lemez b-oldalas dalait hallgatjuk. Iszonyat erősen bekezd a lemez, a Last Looks és a Retrograde leszedik az ember fejét, a Lost Positives-Mirror Box-Secret’s Safe-Wake Up négyes az építkezőbb, lassabb tételek sorát erősítik, az Aquamarine-The Afterglow páros pedig az abszolút popslágerek. A többiek pedig a valamilyen szinten „klasszikus” Silverstein-dalok táborából jönnek, de mivel a srácok eléggé sok stílust kevergetnek összevissza, ezért csak zárójelben merem használni a klasszikus jelzőt. Mindenesetre szerintem ez egy, az elejétől a végéig átgondolt, változatos lemez, amelyen minden hangszer remekel, Shane pedig hozza a tőle megszokott, utánozhatatlan dallamvilágot, ahol meg kell, ott meg leharapja a fejünket az üvöltéseivel. Tény, hogy a korong első fele egy kicsit erősebbre sikeredett és a végére mintha kezdenének fáradni a srácok, de még így sem hoztak vállalhatatlan tételeket, mindegyik dal emészthető és szerethető még akkor is, hogy ha nem nőnek akkorára, mint mondjuk a kezdő 5-6-7 tétel. Ha meg egy lemez első fele kapásból sláger, a maradék meg másodjára, akkor azt hiszem elérték a srácok, amit szerettek volna: összehoztak egy jó lemezt. Majdnem olyan jót, mint a This Is How The Wind Shifts volt.
Jam
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.