Farkas Zotya meghozta a következő Ektomorf albumot, miután kicserélődött körülötte az egész bagázs, de még mindig úgy gondolja, hogy ő a legdühösebb ember az univerzumban. Amivel egyébként nem is lenne alapvetően probléma, ha nem ez lenne a banda tizenötödik albuma, ugyanazon mezsgye mentén menetelve.

Magam lepődtem meg egyébként azon a legjobban, ahogy berobbant a lemez és az első két dal úgy ledarálta frissen mosott üstökömet, hogy le is mondtam gyorsan a fodrászt – bár belátom, a kaposzakkol viccelődni ebben az esetben nem túl szerencsés… Szóval egészen kellemes felütést kapott az album, és az első klipes dal, a Prophet of Doom (szép Zotya-kiejtéssel „propet of dúm”) valójában mellbevágott rendesen, hiszen nem számítottam ekkora lendületre. Arra meg aztán végképp nem, hogy az AK47 viszi tovább a dolgot és csak megy a dara és megy és megy… Aztán megérkezik a címadó és megtörik a lendület, megkapjuk a kötelező ugrálós-bólogatós tételeket és már csak az Infernal Warfare próbál meg egy kicsit újra circle pit-re kényszeríteni, de úgy istenigazán már nem fogunk nekiállni mozogni, csak a Skin Them Alive-ra. Vagyis mozgunk, mert az ugrálás és a bólogatás továbbra is kötelező. Amit még szintén a pozitívumok oldalára írhatunk, azok a gitárszólók, ugyanis egészen Slayer-esre sikeredtek néhol ezzel a wah-pedálos, „igazából csak nyünnyögtetem a gitárt” felfogásukkal és ezek baromi jót tesznek a daloknak. A hangzás még idefér a napos oldalra, plusz amit marha szívesen vettem, hogy tíz dalban maximalizálták a lemezt a srácok, mert ennyi bőven elég egyszerre ebből a döngöldéből. Sőt…

A negatív oldalra egyből felírhatjuk Zotya kiejtését, de ezt már annyiszor kitárgyaltuk, hogy lassan kezdem megszokni. A másik, hogy itt bizony csak azért van két gitáros… Zotya, miért is van két gitáros? Merthogy a nyolchúros gitár egyedül is kruttyogna annyit, hogy ne kelljen megtámasztani egy másik hangszerrel, melódiákat meg úgyis felesleges keresni, mert itt ugye csak a riffek és a groove-ok számítanak igazán. Tehát van egy ember a bandában, aki csak van. Tudom, hogy ennek a műfajnak megvannak a maga határai, DE! 2018-ban, 14 albummal a hátunk mögött már el kellene azon gondolkodni, hogy ha a két gitár két különböző dolgot csinál (vagy akár teljesen ugyanazt egy terccel/kvarttal/kvinttel feljebb), akkor azért lényegesen változatosabb és érdekesebb dolgokat tudunk felpakolni a lemezre. Viszont nem szeretnék én lenni a zöldfülű, aki nem ért az ’igazi zenéhez’, úgyhogy el is engedem ezt a dolgot. Igazság szerint az Aggressor után én baromi pozitívan csalódtam a bandában, úgyhogy azt kell mondanom, hogy nagyon is jót tett a vérfrissítés és az is, hogy nem akartak 14-15 dalt felpakolni a korongra, hanem csak tízet, de talán arra egy picivel több energiát fordítottak. (talán) Persze ettől még mindig nem lettem se groove-metal, se thrash-metal, se Ektomorf-fan, de mindenképpen haladás a Fury az előzőekhez képest.

Jam